Beszámoló a Magyar Szórvány Napján tett felvidéki látogatásról
A Magyar Patrióták Közössége csoportja 2015. november 15-én, a Magyar Szórvány Napján a történelmi Hont és Bars vármegyék területén járt. Az anyaországi és határon túli településeket egyaránt érintő kutatási célú kirándulás során felkerestük a Léva környéki szórványt. A kutatóút az újbányai temetőben, Pusztelnik Frigyes honvéd ezredes síremlékének felkutatásával zárult. A hideg, esős novemberi időjárás csak nyomatékosította bennünk a szórványban uralkodó állapotok tragikumát. Helyzetjelentés az ősi Léváról, a 12. századi templomáról híres Hontvarsányból, az elfeledett Horhiból, Ipolyi Arnold szülőhelyéről: Disznósról és Hévmagyarádról.
A második világháború végéig Léva és környéke egyértelműen magyar vidéknek számított: a települések zömében jelentős magyar többség volt. A táj etnikai szerkezetét elsőként a térségben különösen brutálisan végrehajtott kitelepítés változtatta meg jelentősen, de az igazi csapást a hatalmas munkaerő-igénye miatt belső lakosságcserével felérő atomerőmű megépítése jelentette az 1980-as években. (Az atomerőmű történetéhez hozzátartozik, hogy egy színmagyar falu, Mohi helyére építettek fel.) A város határában egykedvű „Levice” felirat sejteti, hogy nem fogjuk magunkat túlságosan otthon érezni. Míg az első bécsi döntés (1938) révén hazatért Léván 1941-ben tízezer lakos élt, addig 1991-ben a város népessége már 34 ezer fő volt, a magyarok aránya pedig 90%-ról 15%-ra csökkent. A rendszerváltás óta megtartott két népszámlálás (1991, 2001) a magyar nemzetiségű lakosság további jelentős csökkenését mutatta ki: előbb 12%-ra, majd végül 9%-ra esett a magyarok aránya, a lélekszám 5200-ról 3200-ra.
A város arculata teljes mértékben megváltozott. Egész történelmi városnegyedek tűntek el egy csapásra, miközben tízemeletes panelházak csoportjai emelkedtek ki a földből a hajdani kisváros eredeti hangulatát felszámolva. A történelmi emlékezet szempontjából elsőrangú váron és az új városszövetben szinte értelmezhetetlenül „feszengő” templomokon kívül csak a főtér (hajdani Kossuth tér) néhány palotája emlékeztet a múltra – és a temető. Arról, hogy Léva néhány évtizeddel ezelőtt még magyar város volt, a temető tanúskodik leginkább. A sírfeliratok látható többsége ugyanis még mindig magyar. Megdöbbentő kontraszt!
A szeles és esős novemberi idő ellenére igyekeztünk felkeresni a város fontosabb emlékeit. Az átlagosnál nem jobban elhanyagolt vár megcsodálását követően egyik „sziget” után a másik felé ballagtunk a Gustav Husák-i Csehszlovákia beteg lelkét tükröző lakótelep-rengetegben. A régi Léva elpusztítása nem ok nélkül történt: ez a város a XX. század során mindig is „gyújtópont” volt fekvésénél fogva. Amióta a 18. században a szláv népelemek a hegyekből leszivárogtak, Léva határában húzódik a magyar-szlovák nyelvhatár. A történelem tanúsága szerint a csehek igen helyesen mérték fel, hogy ennek a magyar kultúrájú közegnek a felszámolása egész Dél-Bars és Nyugat-Hont elszlovákosodását fogja maga után vonni.
A katolikus Szent Mihály-templom (melynek főhomlokzatát Szent László király szobra ékesíti) barokk ízlés szerint épült, de eklektikus stílusú utcafronti homlokzatát – és két harangtornyát – csak 1902-ben nyerte. A hívő közösség kétnyelvű, vasárnaponként a szlovák és magyar misék aránya három az egyhez.
A katolikus szentélytől néhány lépésre a régi Széchenyi utca – most ulica Svätého Michala, azaz Szent Mihály utca – másik oldalán áll a református templom, mely 1820-ban épült. Igazi magyar sziget egy elszlovákosított városban. Lelkésze, Kassai Gyula tiszteletes nem ismeretlen a felvidéki magyar közéletben: egyike azon bátor felvidéki magyaroknak, akik elvesztették szlovák állampolgárságukat, amiért 2010-ben felvették a magyart. Kár, hogy a felvidéki magyarok kettős állampolgárságának kérdése máig rendezetlen maradt!
A „modern Levice” létrehozásakor tekintettel voltak arra is, hogy a város döntően magyar környezetét is megbolygassák. Ennek jegyében a 80-as évek végén Lévához csatoltak néhány környező magyarlakta települést: Hontkiskéren 84%, Hontvarsányban 83%, Horhiban 62%, míg Csánkon 64%-nyi volt a magyarok aránya Trianon előtt. A főúttól távol eső, katolikus vallású, színmagyar Hontkiskéren még a meghamisított 1930-as népszámlálás is magyar többséget mutatott ki (54%), ennek ellenére ma már teljes mértékben szórványnak tekinthető. A templomban mindössze minden második vasárnap van magyar nyelvű mise. Ennél is kedvezőtlenebb a magyar ügy szempontjából a szintén katolikus Csánk helyzete, ahol már egyáltalán nincs magyar mise. „Az szlovák falu” – mondják a környéken. Igaz – teszik hozzá – régen magyar volt. A valósághoz hozzá tartozik, Csánk esetében a középkori gyökerű református lakosságot a 18. században elűzte a földesúri akarat, helyükre főként szlovákokat telepítettek, akik később többé-kevésbé magyarrá váltak, sajnos csak átmenetileg.
Elsőként a ma Kalinčiakovo névre hallgató Hontvarsányban jártunk, mely a néhai Hont vármegye egyik legrégebbi templomával büszkélkedhet. Korábban Varšany néven volt ismeretes, jelenleg Ján Kalinčiak szlovák író-költő nevét viseli. Vályi András országjárása idején (1796) még magyar, Fényes Eleknél (1851) azonban már magyar-tót falu.
A meglehetősen régi, de egyszerű külsejű templom előtt háromnyelvű, szlovák-angol-magyar ismertető tábla tudatja a műemlék főbb jellemzőit. A szlovákos magyarsággal megírt tájékoztató felhívja figyelmünket arra, hogy a 12. században épült templomot tűzvész miatt 1833-35 között jelentősen átalakították, szerény belső berendezéseit ekkor nyerte. Az ódon szentély 1655 óta szolgálja a református híveket. A templom gondnokával sikerült találkoznunk, aki elmondta, hogy napjainkban Hontvarsánynak mintegy 450 lakosa van, akiknek negyede még magyar, pontosabban magyar származású. Akik vállalják magyarságukat, alig negyvenen vannak. Valamennyien a református eklézsia tagjai, a katolikus magyarok ugyanis már jóval ezelőtt beolvadtak. Az istentiszteleteket a lévai tiszteletes tartja, vasárnaponként nagyjából tizenöten vesznek részt rajta.
Léva környéke két nagytáj, a szelíd dombhátakkal barázdált Garam mente és a Kárpátok erdőkkel borított belső övének találkozása. A Selmeci-hegységből lefolyó Szikince-patak (mely hajdan Szék-pataknak neveztetett) az évmilliók során valóságos szurdokvölgyet vájt a dombvidék puhább kőzetébe. E szűk és kanyargós, keskeny folyóvölgy egyik „mélyútjában” – a magyar tájnyelv az ilyen természeti képződéseket horognak vagy horhosnak nevezi – található egy kicsiny falu, Horhi. Elnevezése iskolapéldája a tájleíró magyar névadási hagyománynak, hatósági úton megállapított szlovák neve – Horša – épp ezt kívánja feledtetni.
A kicsiny, hajdan Hont vármegyéhez tartozó falu közepén egy középkorú magyar férfival találkoztunk, aki tudtunkra adta, hogy Horhiban már nem élnek magyarok, a reformátusok is mind kihaltak. Mindössze néhány benősült egyén akad, ő maga is a Garamon túli Tildről származik. A református templom, mely a Szikince kanyarulata fölötti parton áll, ma már használhatatlan. Az életveszélyes épületet csak a Szentlélek tartja egyben, falai omladoznak, teteje rogyadozik. A jellegtelen, műemléki szempontból értéket nem képviselő templom a történeti adatok szerint 1869-ben épült, ám ez külseje alapján kétségbe vonható. Sajnos, lévén a magyarság kihalt, nem volt kitől megkérdeznünk, mi lett a falu régi templomával. Mindenképpen érdemes lett volna felkeresni a temetőt és Horhi legjelentősebb nemesi birtokosa, a Belházy család 1755-ben épült nyári kúriáját, ám a kitartó eső miatt erre nem volt lehetőségünk.
A hajdani szlovák-magyar nyelvhatáron fekvő Horhitól csak néhány kilométerre található a kicsiny Disznós nevű puszta, mely a 19. században még önálló falu volt. Tudva azt, hogy 1823. október 18-án itt született a kiváló tudós, besztercebányai és később nagyváradi püspök, a magyar művészettörténetben és műemlékvédelemben elévülhetetlen életművet maga mögött hagyó Ipolyi Arnold, a Magyar Patrióták Közössége kutatócsoportja célba vette a ma Kmeťovce névre hallgató, közigazgatásilag a szlovákajkú Derzsenyéhez (Drženice) tartozó falucskát. Tettük ezt annak fényében, hogy az eredetileg Stummer nevet viselő Ipolyi születési helyeként a legtöbb lexikon – tévesen – Ipolykért adja meg, holott az újabb kutatások bebizonyították, hogy a későbbi püspök a Hont vármegyei Disznóson látta meg a napvilágot.
Az elmúlt évtizedek kitörölték emlékezetünkből e nagy magyart, aki Madách Imre kortársaként egyszerre volt akadémikus, történész, néprajzkutató, műemlékvédő, nyelvész, iskolaalapító és egyházi vezető. Legismertebb műve az 1854-ben megjelent Magyar mythologia, melyben a magyarság ősvallását dolgozza fel tudományos igénnyel, valamint A magyar szent korona és koronázási jelvények története és műtörténeti leírása c. mű. Számos örökségvédelmi és helytörténeti szakirodalom szerzője, ő dolgozta fel a Csallóköz és Besztercebánya műemlékeit. A középkori magyar emléképítészetet feltáró, államnyelvünk történetét bemutató és a magyar történeti szellem alakulását taglaló művei mai napig megkerülhetetlenek.
Édesapja, Stummer Ferenc Hont vármegye szolgabírája volt, családja Mária Terézia alatt kapott magyar nemességet. Édesanyja, Szmrecsányi Arzénia a régi felvidéki Szmrecsányi-család sarja. Anyai nagyanyja disznósi Horváthy Ágnes volt, ami azt valószínűsíti, hogy a Horváthy család kúriája lehetett a születés helyszíne. A kis Arnold még csecsemő korában elkerült Disznósról, gyermekkorát már az Ipoly vidékén, Ipolykesziben töltötte, ahol mai napig kultusza van. Szülőföldjének mindig is a „palóc folyó” vidékét tekintette, aminek tiszteletére az Ipolyi nevet vette fel. Sírja Nagyváradon található, de szívét Besztercebányára temették. Személyiségének jelentősége megköveteli az utókortól, hogy életútjának főbb állomásait felkeressük és emlékhellyé tegyük. Ez a szándék vezérelt minket, amikor csoportunk Disznósra érkezett.
Disznós Árpád-kori településünk, de a török világban elnéptelenedett, s az ezt követő forrásokban már többnyire csak pusztaként szerepel. Újratelepítői Ipolyi Arnold felmenői, a Horváthyak voltak. A második világháború utáni nagy „átkeresztelések” idején vette fel a Bars megyében született szlovák botanikus-történész-plébános, Andrej Kmeť nevét. A Matica-alapító Kmeť a dualizmus-kori Magyarországon elsősorban szeparatista nézeteiről volt ismert. Érdekes, hogy a növénytan mellett a régészet és a néprajz is kiemelten érdekelte, sőt korát megelőzve a Felvidék helységneveinek szlovákosításával is foglalkozott. 1908-ban halt meg a tót nacionalizmus gyújtópontjának számító Turócszentmártonban, sírja a városi „nemzeti temetőben” áll.
A kocsmának is helyet adó községi hivatal falán örömmel fedeztük fel a múltat beismerő feliratot: obec Disnóš – Kmeťovce, alatta két évszám: 1312-2012. Sajnos mind a két „intézményt” zárva találtuk, így útra kellett kelnünk a falu utcáiban, Ipolyi Arnold szülői háza után kutatva. Lehet, hogy e szerény, községnek sem nevezhető puszta nem mutat kecsesen egy püspöki életrajzban, de – gondolhatnánk – legalább ez esetben nem teszi próbára a népi emlékezetet a helység nagy szülötteinek hosszú listája. Rövid időn belül sikerült egy magyarul nem tudó idős embert előkerítenünk, aki azonban sem Ipolyi Arnoldról, sem Stummer főszolgabíróról nem hallott, de – unszolásunkra – eszébe jutott, hogy a falutól délre emelkedő dombon régen egy nagyobbacska uradalmi épület állt, melyet azóta már elbontottak. Talán épp az lehetett Ipolyi Arnold bölcsője, de ezt senki sem tudja, mivel nem nagyon találni itt már helyi születésű embert. Utána is érdeklődtünk beszélgető partnerünknél, élnek-e még Disznóson magyarok. A nemleges válaszon már nem is lepődtünk meg, de kijelentése, miszerint korábban Disznós magyar település volt, tovább fokozta érdeklődésünket. Ezt látva átirányított minket a falu múltjának kutatójához, egy kedves idős asszonyhoz, akit a település amatőr „helytörténészeként” tartanak számon.
A magyar nyelvet nem ismerő falukutató egy szomszédos településről költözött be évtizedekkel ezelőtt. Ami Disznós helytörténészét illeti, sajnos számára is az újdonság erejével hatott Ipolyi Arnold disznósi születése éppúgy, mint maga a püspök neve. Mindez annál is inkább meghökkentő, hiszen Ipolyi Arnold születésén kívül itt soha semmi egyéb nem történt. Egy értékes adatot azonban sikerült a helység közelmúltjából megtudnunk. Valamikor néhány évtizeddel ezelőtt – alighanem a magyar lakosság elpárolgását követően – érkezett ide egy pap a besztercebányai püspökségtől, aki a temető régi sírköveit kiszedette és elpusztíttatta. Így tűntek el a Szmrecsány és a Horváthy családok fejfái más, magyar feliratú síremlékekkel egyetemben a disznósi temetőből. E szándékos cselekedet mögött nehéz nem tervszerűséget látni. A nyelvhatár környékén általános ez a folyamat, de azért mindig meghökkentő, amikor a sírgyalázást felszentelt egyházi személy követi el. A disznósi temető esete jól példázza azt, hogy amint egy faluból kihal a magyarság, nyomban következik a tárgyi emlékek enyészete, hol csak kis „rásegítéssel”, hol durva, barbár rombolással.
Érdemes elgondolkodnunk Ipolyi Arnold szállóigévé lett mondatán: „Az a nemzet, amelyik emlékeit veszni hagyja, az a saját sírelmékét készíti és az vesztesége az egész emberiségnek.”
(Sajnos csak hazaérkezésünket követően tudtuk meg, hogy Disznósról idén nyáron remek cikket jelentetett meg a Felvidék.ma oldalon Csáky Károly néprajzkutató-helytörténész. Írásából kiderül, hogy a Horváthyaknak több épületük is volt, s ezek közül az egyik – mely talán a szülői házzal azonos – a mai napig áll. 1857-ben már a Halma családé, 1945 után pedig iskola és szövetkezeti iroda működött benne. Mindez jól rámutat a helyi lakosoktól beszerezhető információ értékére.)
A Léva-Ipolyság út mentén, a ma már többnyire csak Búrnak nevezett Bor-patak völgyében találjuk a vegyes lakosságú Szántót (Santovka) és a vele egybeépült, hőforrásairól (borvíz) egykor közismert Hévmagyarádot. Az 1910-es népszámlálás mindkét településen jelentős magyar többséget mutatott ki: Szántó 485 lakosából 381 (79%) magyar és 104 szlovák (21%), míg Hévmagyarád 319 lakosából 243 magyar (76%) és 76 szlovák (24%) volt. Ha „mélyebbre evezünk”, láthatjuk, hogy 1880-ban Szántó még szlovák többségű volt (37-57% arányban), Hévmagyarádon azonban mindig is a magyarok voltak számosabbak (60-34%). Trianont követően hamar kiderült, hogy Szántó esetében csak részleges elmagyarosodásról beszélhettünk: 1921-ben már csak tíz százalék vallotta magát magyarnak, így a II. bécsi döntéssel meghúzott szlovák-magyar határ az ikertelepülést kettéválasztotta. Hévmagyarád hazatért, míg Szántó a tisói Szlovákia része lett (miközben a tőle északra lévő Csánk és Bori szintén magyarok lettek).
A két települést 1964-ben, már a kommunista Csehszlovákia fennállása alatt egyesítették. Az 1991-es népszámlálások szerint Szántó (Hévmagyaráddal együtt) 938 lakosából már csak 89-en (9,5%) vallották magukat magyarnak. Ez az arány tovább csökkent: 2011-ben a 758 összeírt szántói közül már csak 53 volt magyar (7%). Felvidéki kiruccanásunkat a történelmi határon, az egykori vámház épületében zártuk, mely ma sörözőként üzemel. Itt megtudtuk, hogy a falu „alsó részében” – tehát Hévmagyarádon – élnek még jelentősebb számban magyarok, a történelmi Szántó azonban ma már tiszta szlovák lakosságú.
A Léva környéki magyarság hét évtized alatt vált tömbterületből fokozatosan szórvánnyá. Ma még vannak itt derék magyar családok, de ha a folyamatot nem sikerül legalább megállítani (jobb lenne azonban visszájára fordítani!), erről a vidékről végleg el fog tűnni a magyar szó. Értékes műemlékek cserélhetnek gazdát vagy válnak majd az enyészet és az utódállami frusztráció martalékává. Kutatóutunkat a garamszentbenedeki bencés apátság, valamint Újbánya felé folytattuk, ahol felkerestük Pusztelnik Frigyes honvéd alezredes sírját, melyről külön írásban tudósítunk. A Magyar Patrióták Közössége elsődleges feladatának tekinti a „leszakadó végek” még meglévő műemlékeinek, történelmi értékeinek dokumentálását, számba vételét. Ennek jegyében – Ipolyi Arnold intő szavait megfogadva – fogunk visszatérni Léva vidékére a jövőben, remélhetőleg a mostaninál barátságosabb időben.
