Beszámoló a Magyar Patrióták Közössége 2019. évi csángóföldi útjáról
1. rész
Régi korok tárgyait, a népi építészet megtalálásra váró értékeit vagy a népművészet felderítetlen emlékeit már hiába kerestük Moldvában, viszont olyan döbbenetes történeteknek akadtunk nyomába, melyek a csángók keserves küzdelmeiről tanúskodnak. Megrázó beszámoló következik bezsákolt és folyóba hajított könyvekről, egyházi átoktól megrettent magyarokról, a Ceauşescu-rezsim által megmérgezett csodatevő kútról és arról a csángó papról, akit szándékos műhiba okozásával tettek el láb alól.
A Magyar Patrióták Közössége csoportja 2019. július 12. és 17. között kutatóúton járt a Kárpátokon túli Csángóföldön. Elsősorban a legősibb moldvai magyar nyelvjárást beszélő „északi csángó” falvakat kerestük fel, hogy adatokat gyűjtsünk a moldvai magyarok több évszázados élet-halál harcának dokumentálásához és az utókor számára történő bemutatásához.
Első moldvai megállónknak a Karácsonkő – Románvásár közötti főútról négy kilométeres kitérővel elérhető Borgovánt (másként Bargován, románul Bârgăoani) választottuk. Valószínűleg a XII. században, a Borgói-hágó védelmére rendelt magyarság alapította, melyhez a XIII. században jelentős szász lakosság érkezett. Bár erről eredeti források nem maradtak fenn, Miron Costin 1712-es krónikája ezt a változatot írja le. Annyi bizonyos, hogy nagyon régi, magyar településsel van dolgunk, melyet egykor Borgófalvának is neveztek. De mi maradt ebből?
Zöld Péter 1781-ben Borgovánt Talpa fíliájaként mutatta be, mely jelentős településnek számított: 44 házzal rendelkezett, lakosai 10 ló- és 50 ökörfogatot tudtak kiállítani. A XIX. században kezdődött meg a lakosság felhígulása, innentől a magyarlakta részt Székelynek hívták. A XIX. század közepén Jerney 500 magyarról ír, de még 1932-ben is azt tapasztalta a térséget kutató Lükő Gábor, hogy a Székelyen élők magyarul beszélnek.
Bizalmatlan tekintetek
Elsőként a templomot tekintettük meg, de mivel ott senkit nem találtunk, a közeli boltban próbálkoztunk. Többen megerősítették, hogy vannak még idősek, akik beszélnek magyarul, az egyik vásárló édesanyja még énekelni is tud. Megkerestük a nénit, de sajnos nemhogy énekelni nem énekelt, de még azt is tagadta, hogy magyarul értene. Azért folyamatosan szemmel tartott bennünket, ahogy a falut jártuk. Mások részéről is ezt a nagyfokú bizalmatlanságot tapasztaltuk, még a házakat sem engedték lefényképezni. Annyit mindenesetre megtudtunk, hogy valamikor a helyi pap összegyűjtötte a régi szőtteseket, mások, ha volt is valami régi tárgyuk, azt „odaadták a kocsira”, azaz egy ószeresnek.
Napkereszt, csángó kapu Borgovánban
Így, mivel magyarul beszélőt nem találtunk, a temetőben kutattunk régi sírok után: Varga, Tamaş, Gabor, Petre, Ghergeleş, Galu nevek emlékeztettek a magyar múltra. Itt figyeltük meg először, de másutt is tapasztaltuk, hogy Moldvában nagyon gyors a „kulturális anyagcsere”: sem régi sírok, sem régi házak nincsenek. Ugyanakkor több kerítésen találtunk még napszimbólumokat. Az egykori magyarlakta rész Secui [szekuj] néven megmaradt, mint falurész, de ma már itt is román-ajkúak élnek. „Csángók csak Bákóban laknak” – ez többször elhangzott. Tudják a jelentését, tudják, hogy magyart jelent, de tagadják az itteni jelenlétüket.
Innen az északi csángó nyelvsziget legjelentősebb települése, a tízezer lakost számláló Szabófalva (Săbăoani) felé vettük az irányt. Perka Mihályt kerestük, akit a falu egykori történelem szakos tanáraként nagy tisztelet övez. A rendszerváltást követően rövid ideig még a település vezetője is volt, de a hatalmas külső nyomás miatt ezt a tisztséget nem vállalhatta sokáig. Mihály bácsi a kertjében fogadott minket, ahol a délután folyamán hosszasan mesélt az északi csángókról és a száz éve még színmagyar falu történelméről.
Szabófalva ősidőktől fogva lakott volt, Perka Mihály elmondása szerint, akik a moldvai államalapítást követően érkeztek, ők magukat magyarnak mondták, nem csángónak. A falu átvészelte a tatárok portyázásait: három méter magas földsánc övezte, rajta több kapuval, s a sáncokra fákat telepítettek, így a Szeret mentén fosztogató tatárok messziről erdőnek nézték. 1571-ig husziták voltak, nem volt házasság más vallásúakkal, sőt a székelyek és csángók közt harag volt. A magyar katolikusoknak a reformáció miatt nem volt erejük papokat küldeni, ezért olasz papok érkeztek (olasz alatt nem csak a konkrét itáliait értik, hanem minden nyugatról érkezettet, legyen az horvát, vagy boszniai származású). Mivel ők a nyelvet nem akarták megtanulni, sok volt a túlkapás, néha a saját püspökeiknek kellett rendre utasítani őket.
A papság hozzáállása mit sem változott, még 1991-ben is a misén hirdette a pap, hogy nem vallhatják magukat magyarnak, azt terjesztve, hogy a magyar mise halálos bűn, a magyarok pedig a sátán emberei. Ezekkel a szavakkal az egyszerű vallásos embereket nagyon könnyű rövid pórázon tartani. Sokszor a halálhoz már közelebb lévő idős emberek félelmükben teljesen megváltoztatják addigi véleményüket. Így járt Szászka Péter, szabófalvi naiv költő is, akinek fiatalon számos összetűzése volt a papsággal, de öregkorára, talán a halálfélelem miatt „megtért”.
A helyiek közt ennek ellenére nem volt konfliktus, oláhul köszöntötték az idegent a mezőn, a XIX. sz. végén pedig egy oláh bojár erdőt adott templomuk építéséhez. Szabófalvának ma öt temploma van, egy száz évvel ezelőtti és négy újabb, már a rendszerváltást követően épült.
Megtudtuk, hogy régen gyakran tűntek el a falvak, ritkán építettek kőházakat, szinte csak egy-egy télre építkeztek. Ma is jellemző a csángóknál, hogy generációnként új házat építenek a megörökölt telken. Ez egyúttal magyarázat a házak megfigyelt lecserélődésére: az eredeti helyen minden generáció újat épít, ahogy azt már Borgovánban is láttuk. Lényegében ez a kultúra egyfajta eltörlése, talán a helyi hatóságok is támogatják, akár csak hallgatólagosan ingatlanfejlesztés címén, hogy jobb a régit lebontani és újat, modernebbet, korszerűbbet, egyszóval „románabbat” építeni.
Az igazi problémák a kollektivizálással kezdődtek, amikor a családok sok esetben szétszakadtak: a férfiak gyakran a városba költöztek, csak az asszonyok maradtak a falun. 1992-ben szerettek volna magyar nyelvoktatást, de az iskolából való kizárással fenyegették a résztvevőket. A népszámláláskor is gyakoriak voltak a fenyegetések, így a legutóbbi alkalommal mindössze ketten vallották magukat magyarnak a több, mint tízezer fős nagyközségben, ahol még a lakossok negyede – szinte kizárólag idős emberek – beszélik a magyar nyelvet.
A beszélgetést követően az 1831. április 24-i csángó felkelés emlékművéhez sétáltunk el: 1828-34 között orosz ellenőrzés alatt állt a térség, minden 80 háznak kellett adni egy katonát. Ezt a lakosság csak nagy nehézségek árán tudta teljesíteni, és épp a magyar Szabófalván robbant ki az ellenállás. A csata napján 32 halottat számoltak össze, további 8 fő később halt bele sérüléseibe. A szabófalviak csak a magyar király szavára lettek volna hajlandók hadba vonulni. Sokáig nem engedték a szabófalvi felkelés emlékművét felállítani, végül erre a rendszerváltást követően sor kerülhetett.
Mihály bácsi összegyűjtötte a faluban még fellelhető régi ruhákat, használati tárgyakat, szőtteseket, népi hangszereket, melyekből egy kis múzeumot hozott létre. Erre válaszul az egyház is összeállítottegy a saját ízlése szerinti gyűjteményt, így ma a Perka-féle múzeum „senkié”, annak fennmaradása egyedül a nyolcvanadik életévét betöltött nyugdíjas tanártól függ. Komoly és nyugtalanító kérdés, vajon mi lesz az értékes anyag hosszú távú sorsa.
Mivel a nap gyorsan eltelt, és úgy éreztük, Szabófalva még tartogathat érdekességeket, másnap reggel visszatértünk. A hatékonyság miatt kétfelé váltunk. A csapat egyik fele szerencsésen összeismerkedett egy középkorú nővel, aki törve ugyan, de beszélt magyarul. Kérésünkre elvezetett minket a falu nagy szülötte, a moldvai nyelvjárásban író Lakatos Demeter csángómagyar költő sírjához és szülőházához. Lakatos Demeter sírhantja a külföldre vándorlás miatt egyre gazosabb temetőben elhagyatottan áll, de egy elszáradt magyar koszorú jelezte számunkra, hogy ha ritkán is, de néha még gondolnak rá az ide vetődő magyarországiak, erdélyiek.
Lakatos Demeter egykori háza és sírja
Beszélgetőtársunk több évig élt és dolgozott Olaszországban. Az elvándorlás roppant mértékben sújtja Moldvát: a mai középgeneráció és főleg a még fiatalabbak a Nyugaton eltöltött idő hatására már világias életet élnek, az egyház befolyása kevéssé terjed ki rájuk. Ez jelen esetben azt is eredményezi, hogy nem félnek már a pap átkozódásaitól. Igaz, a csángók fennmaradásán ez már nem segít, hiszen a fiatalok a magyar nyelvet nem ismerik, de a legkisebbek sokszor már a románt se: találkoztunk olyan gyermekekkel, akik csak a nyárra érkeztek a nagyszülőkhöz, egyébként Olaszországban élnek, egymás közt olaszul beszélnek. Valószínűleg ők már soha nem fognak Romániába visszatérni.
Csapatunk Szabófalván több családdal ismerkedett meg, akiket meg is látogattunk. Általában jellemző, hogy a középkorúak már csak pár szót beszélnek magyarul, folyékonyan inkább csak az idősebbek tudnak őseik nyelvén. Hogy a katolikus egyház befolyása mekkora körükben, jól jellemzi, hogy az egyháznak külön vezetékes rádióhálózata van a faluban, melyen a vasárnapi miséket olyanokhoz is eljuttatják, akik nem tudnának egyébként templomba járni.