Beszámoló a Magyar Patrióták Közössége 2019. évi csángóföldi útjáról
2. rész
Régi korok tárgyait, a népi építészet megtalálásra váró értékeit vagy a népművészet felderítetlen emlékeit már hiába kerestük Moldvában, viszont olyan döbbenetes történeteknek akadtunk nyomába, melyek a csángók keserves küzdelmeiről tanúskodnak. Megrázó beszámoló következik bezsákolt és folyóba hajított könyvekről, egyházi átoktól megrettent magyarokról, a Ceauşescu-rezsim által megmérgezett csodatevő kútról és arról a csángó papról, akit szándékos műhiba okozásával tettek el láb alól. Második rész.
Az első rész elolvasásához kattintson ide!
Miután úgy éreztük, Szabófalván mindent megtudtunk, amit lehetett, a szomszédos Kelgyeszt (rom.: Pildeşti) felé vettük az irányt. Nagy várakozásokkal érkeztünk a faluba, mert a szabófalviak állítása elmondása szerint Kelgyeszten még jobban beszélik a magyart, mint náluk. Sajnos reménykedésünk hamarosan csalódásba csapott át.
A falu első említése 1585-ből maradt ránk, Childeşti néven, akkoriban a Szeret menti ártéri erdők borították a környéket. Moldvában divat volt, hogy a fejedelmek a trónra lépésük alkalmából falvakat adományoztak a kolostoroknak. Több más csángó faluhoz hasonlóan Kelgyeszt is kolostori birtok volt: a bukovinai Agapia monostor fennhatósága alá tartozott. Ez egyértelműen jobb helyzetet biztosított a lakosságnak, mintha a bojárok sanyargatták volna őket.
Az itteni magyarság egy viszonylag késői betelepülés eredménye, a XVII. századi katolikus összeírásban még nem szerepelt, így Bandinus sem említi. Csak a XVIII. században érkeztek telepesek, elsősorban a közeli Szabófalváról. Feltételezések szerint eredetileg csak egy szezonmunka-telep lehetett, mely később állandó faluvá növekedett. Jerney 1850-ben már 500 magyart talált Kelgyeszten.
A faluban hatalmas, katedrális méretű templom található, melyet pár éve építettek. A már bevált módon, a boltban érdeklődtünk. Az eladó néni mutatott valakit, aki tud magyarul, a mellette lakó szomszéd pedig elkísért hozzá. A 92 éves néni még folyékonyan beszélte a magyart, de a fia már csak pár szót ismert. Rajta kívül más magyarul beszélőt nem találtunk, vélhetően a nagyfokú bizalmatlanság miatt. Ezt egy kis közjáték is megvilágítja: amikor a boltos az ajtóban mutatta, hogy merre kell mennünk, egy biciklin arra járó szekustól megijedve visszalépett az üzletbe, és tapintatosan értésünkre adta, hogy erről nem szabad beszélni. Talán a ma is jelenlévő és tapasztalható megfélemlítés miatt alakult úgy, hogy az említett idős asszonyon kívül nem találtunk senkit, aki magyarul beszélt volna. Vélhetően egy hosszabb itt tartózkodás után jobban megnyílnának előttünk a helyiek, ahogy ezt előző nap Perka Mihály is hangsúlyozta.
Ha ennyi nem lett volna elég, akkor az igazi döbbenet Halasfalván (Hălăuceşti) várt minket. A település első említése 1520-ból ismert. Itt már senki nem beszél magyarul, ezt Jerney 1851-es leírásában is megállapítja, de a lakosság magyar eredetét igazolja, hogy az 1930-as népszámlálás alkalmával is a lakosság 80%-a katolikus volt. Halasfalván található a magyarság elrománosításában élenjáró, a „janicsár-papokat” képző szeminárium és a hozzá tartozó templom. 1897-től folyik itt a papképzés, melyet a román állam mindig is nagyvonalúan támogatott. A XIX-XX. századok fordulóján évi 10 000 frank (akkoriban hatalmas összeg) állami támogatást kapott a szeminárium, cserében a román államhoz lojális, hazafias érzelmű klérus kinevelése volt az elvárás. A papság a feladatát tökéletesen elvégezte: amikor magyarokról kérdeztünk bárkit, több idős néni, bácsi is az egyházi épületre mutatva közölte, hogy az ilyen kérdéseket ott kell feltenni – „ők tudják, mi nem.” Félelmetes volt megtapasztalni, hogy a XXI. században a román papság egy hazug politikai cél érdekében ilyen mérvű szellemi elnyomás alatt tartja emberek tömegeit.
Boldog Oláh Jeremiás páter üvegképe Románia-ábrázolással a halasfalvi templomban
A templom színes ablaküvegein újabban a vitatott származású Boldog Oláh Jeremiás páter is megjelenik, ami jó példája annak a törekvésnek, ahogy a katolikus egyházszervezet is a román nemzetépítés eszközévé kívánják tenni. (Neve latin alakban maradt fenn, egyszerre jelentheti viselőjének oláh vagy oláhországi eredetét – ami Moldvában egyáltalán nem mindegy.) Jeremiás 1556-ban látta meg a napvilágot paraszti családban, majd 19 évesen elhagyta szülőföldjét, hogy Gyulafehérvárra menjen. Útja veszélyekkel volt teli „a rablók és a törökök több ízben az életére törtek”. Erdély után Itáliába ment, ahol 1578-ban, Nápolyban letette a szerzetesi fogadalmat. Imái során megjelent neki Szűz Mária, majd több csodás esemény is kísérte életét: betegeket gyógyított, próféciákat mondott. 1625-ben hunyt el, a katolikus egyház 1983-ban avatta boldoggá [5].
Halasfalván véget ért utunk északi falvakat vizsgáló része. Románvásár érintésével Bákóba (Bacău) érkeztünk. A nagyváros nemcsak fontos megyeszékhely, hanem a környék csángó falvainak központja is. Van magyar oktatás és havi egyszer immár engedélyezik a magyar nyelvű misét is. A balkáni közlekedés miatt egy darabig eltartott, amíg rövid keresés után megtaláltuk a katolikus templomot. Még áll a régi templom, de mellette emeltek egy hatalmas, modern újabbat, meglehetősen szerény művészi színvonalon. A fényképezésen kívül más dolgunk itt nem volt, hiszen Bákó a különböző vidékekről összeverődött emberek olvasztótégelye. Az éjszakát már a déli csángó falvakhoz tartozó Klézsén (rom.: Cleja) töltöttük, ahol Duma András mesélt az ottani hagyományokról. Klézse már jobban bent van az idegenforgalomban, itt több csoporttal is találkoztunk.
Katolikus templom Bákó központjában, ahol havi egy alkalommal engedélyezik a magyar misét
A több, egykor különálló településből összeolvadt Klézse napjainkban közel 7000 lakost számlál. A környéken már a XIII. századtól jeleznek magyar lakosságot az okiratok. Zöld Péter 1781-ben a környék legjelentősebb településeként emlékezik meg róla. Lakosai a XIX. századig az északi, sz-elő nyelvjárást beszélték [2]. Talán legszebb látnivalója a Kálvária-hegy, mely a falu délnyugati végén emelkedik. Kis csoportunk felkapaszkodott ide, ahonnan Klézsén túl, a környék többi csángó falvát és a Szeret csíkját is láthattuk. Sajnos, az idilli képet a látóhatár szélén az innen mintegy 20 km-re lévő Bákó modern lakótelepei törik meg. A hegyről azt is megfigyelhettük, ahogy a város katonai repteréről felszállnak azok a vadászgépek, melyek légigyakorlat címén rendszeres berepüléseket hajtanak végre a székelyföldi megyék fölött, újra és újra kinyilvánítva, ki is az úr Romániában.
Következő napra már csak két falu maradt hátra. A Szeret és a Beszterce összefolyásától nem messze található Trunkkal (rom. Galbeni) kezdtünk, ami a Bákó alatti magyar nyelvsziget legrégebbi néprajzi sajátosságokat őrző települései közé tartozik. Hajdan szabadparaszti részes (moldvaiasan rezes) falu volt, első említése is ezzel van összefüggésben, a birtokok felaprózódásának kapcsán, 1689-ből. A lakosság elsöprő többsége napjainkig katolikus, Domokos Pál Péter 1932-ben 135 magyar családot talált. Elsőként egy több, mint 90 éves asszonyt kerestünk fel otthonában. Apja köztiszteletben álló ember, a falu kántora volt. Tőle hallottuk utunk egyik legszomorúbb történetét: a ceausescu-i időkben a román hatóságok egy házkutatás alkalmával a magyar könyveket összegyűjtötték, bezsákolták és a Szeret vizébe hajították. Az idős asszony hajlott kora, és az átélt számos megpróbáltatás ellenére életvidám – ahogy mondja, ő felkészülten várja a halált.
Mi is tapasztaltuk, hogy Trunk a leginkább hagyományőrző csángó falu. Több asszonnyal találkoztunk, akik még katrincában jártak az utcán, nyelvükben is él számos régi kifejezés. Így az üdvözlés is: „Egészséget”, melyre „Adjon a Mária!” a válasz. A faluban született a helyiek körében szentként tisztelt, a kommunisták által – szándékos orvosi műhiba okozása útján – 1986-ban meggyilkolt Benedek Márton (Martin Benedict) atya. A titokban felszentelt ferences pap szülőházából kialakított emlékmúzeumba is ellátogattunk, ahol azonban a több tucatnyi tájékoztató tábla közül egyik sem magyar nyelvű.
A népéhez hű papot nem feledték a trunkiak. A különös halálesetet követően a falu kútja csodatévő erővel bírt, a legenda szerint vize rózsaillatot árasztott. A zarándokhely kialakulásának a ’80-as évek végének román pártállama döbbenetes módon vette elejét: hogy véget vessenek a kút tiszteletének, a hatóságok megmérgezték a vizét. A legendás rózsa-illatot többé már senki sem érezte. Benedek Márton életéhez, majd halálához is számos további, csodás legenda kapcsolódik, a trunkiak máig szentként tisztelik. Sírja a falu temetőjében található [4].
Benedek Márton csángó pap szülőháza
Magyar feliratú kereszt a trunki temetőben
Idei moldvai utunk utolsó állomása, Ploszkucény (Ploscuţeni) a Csángóföld déli szegletében, már a Szeret bal, azaz kelti partján található. Egy dombról letekintve beláttuk a folyó széles völgyét. Ploszkucényt a XIX. század elején szabófalvi telepesek alapították, így bár földrajzilag Dél-Moldvában található, de nyelvi-kulturális értelemben mégis az északi csángó falvakhoz kapcsolódik.
Ezúttal szerencsénk volt: nemrég ünnepelte a falu legidősebb asszonya a 100. születésnapját. Mivel a helyieknek valamiért úgy tűnt, hogy nem is a magyar szó miatt keressük, hanem a századik életéve miatt, így sokkal nyíltabban, fesztelenebbül zajlott ez a találkozó a megszokotthoz képest. Az utcában először a szintén 70 év feletti keresztlányával beszélgetünk, aki éppen virágágyást gazolt. Elkísért Varvara, azaz Borbála nénihez. Nyelvészeti csemege volt azt hallani, amint százéves keresztanyjával beszélgettek. Ez mindenképp értékes abból a szempontból, hogy nem mi beszéltettük őket, ahogy eddig, hanem két valódi ismerős társalgott egymással, saját témáikról.
A pogány hagyományoknak itt több nyomát is felleltük. Borbála néni is említette: „a napocskához is imádkozok”, majd, miután kimentünk a temetőbe, ott egynémely sírnál asztalt láttunk padokkal, ami a kereszténység felvétele előtti szokások továbbélésére utal. Valószínűleg a halottal való közös étkezés pogány eredetű maradványa, ahogy azt számos ősi kultúrában megfigyelhetjük. Érdekes volt megfigyelni, hogy a síremlékekre helyezett fényképek többségén az elhunytak népviseletben láthatóak. A ploszkucényi temetőben egy XIX. századi, nyelvemlék-értékkel bíró magyar feliratú sírkövet is találtunk. A kőkereszt a rajta lévő felirat alapján minden bizonnyal azonos azzal, melyet 1929-ben Domokos Pál Péter még a templom előterében látott: „It nyugszik Sabo Mátyásnő: Demeter Anna. Sir Hantyát Említő: Sir kereszt, a ki születet: 1826, és kimult: 1865: September:13án. Élt 40 évet: Amely pároson 18 …[többi rész földbe ásva].”
Moldvai túránk végén a Szeretbe ömlő Tatros völgyében, a Gyimeseken keresztül értünk vissza az ezeréves határra, majd Csíkszeredán és a Hargitán keresztül késő estére Székelyudvarhelyre.
Sajnos ki kell mondanunk, hogy az északi csángók ma a magyarság végstádiumba jutott népcsoportja, ahol a fiatalok egyáltalán nem, a középkorúak is csak néhány szó erejéig értenek magyarul. Egyetlen dolgot tehetünk a közeljövőben: fel kell keresni azokat az időseket, akik még beszélik a nyelvet, hogy minél több adatot lehessen feljegyezni, hanganyagokat készíteni, majd megőrizni azokat az utókor számára.
S. Lengyel László, 2019. augusztus © Magyar Patrióták Közössége
Fénykép: Hetzmann Róbert
A kutatóút az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával valósult meg. Ezúton mondunk köszönetet Esztergáros Máriának (Alsórákos, Brassó megye), román nyelvi segítőnknek a szakszerű és készséges tolmácsolásért.
Moldvai túránk során az úzvölgyi incidens miatt hírhedté vált Dormánfalvát (Dărmăneşti) is felkerestük.
Kontos Gábor Látogatás a román titkosszolgálat aktuális nagyszínpadán c. írását ide kattitva olvashatja el.
FELHASZNÁLT IRODALOM
[1] Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467-1706; Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003
[2] Gazda László: Csángó-magyar falvak I., II., III.; Nap Kiadó, Budapest, 2009.
[3] Halász Péter: Jerney János’ Keleti utazása a’ magyarok’ őshelyeinek kinyomozása végett. 1844 és 1845.; Hargita kiadó, Csíkszereda, 2011.
[4] Korunk kulturális folyóirat, 2003. szeptemberi szám, on-line:
http://korunk.org/?q=node/7312
hozzáférés: 2019. október 12.
[5] Iancu Laura: „Aki egyesítette Keletet Nyugattal”. Boldog Oláh Jeremiás (1556–1625)
http://real.mtak.hu/48654/1/IancuEthnographia2016.3..pdf
hozzáférés: 2019. október 12.