„Azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, saját síremlékét készíti elő.” (Ipolyi Arnold)
Április 11-12-én, péntek-szombati napokon a Magyar Patrióták Közössége tagjaiként az Ipoly középső völgyébe kirándultunk, hogy a környéken élő barátainkat meglátogassuk, új ismertségeket kössünk – és nem utolsó sorban, a helyi közösség véleményét az újjáépítendő Ipoly-hidakkal kapcsolatban kikérjük. A delegáció célja volt továbbá, hogy a térség közismert és kevéssé közismert műemlékeiről, történelmi emlékeiről feljegyzést készítsünk.
Kerékpáros túránk első állomása az Ipoly bal partján található Drégelypalánk volt, ahol elsőként a község polgármesterével, Dombai Gáborral találkoztunk. Ha minden jól halad, akkor négy-öt év múlva ezt a falut a szomszédos, felvidéki Ipolyhídvéggel közúti híd fogja összekötni. A település első embere elmondta: lassan több mint húsz éve küzdenek az Ipoly-hidak újjáépítéséért, de mára be kellett látniuk, hogy politikai akarat nélkül álmuk nem válhat valóra. A szlovák fél részéről sajnos a tevékeny együttműködést mindeddig nem sikerült tapasztalni. Dombai Gábor – aki egyetért azzal, hogy az új átkelő Szondi György nevét viselje – hangsúlyozta: nemcsak a Szondi György híd megépítése lenne fontos a térség számára, hanem a Trianont követően felszámolt Ipoly-völgyi vasút, az Ipolyság-Balassagyarmat-Losonc vonal felélesztése is.
Drégelypalánkon találkoztunk Pásztor Ildikóval, a helyi művelődési ház igazgatójával is, aki készségesen bemutatta nekünk a település értékeit. A helyi kulturális élet vezetőjeként elmondta: jó ötletnek tartja a híd Szondi Györgyről történő elnevezését.
Pénteki úti célunk a drégelyi vár, Szondi György híres hőstettének helyszíne volt. A helyiek kedvelt kirándulóhelyétől, a Hévíz-patak völgyében fakadó Schäffer-kúttól vágtunk neki a meredek Várhegynek. Drégely vára a Börzsöny 444 méter magas északkeleti kiszögellésére épült a 13. században. Fő feladata a felvidéki kincses bányavárosok védelme volt. Buda elestét követően a végvárak sorsa várt rá, mígnem 1552-ben a török hódítók a védők legendás és hősies küzdelme ellenére elfoglalták az erősséget. Talán fülünkben csengenek Arany János egyik legszebb balladájának, a Szondi két apródjának sorai:
„Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja”
Örömmel láttuk, hogy a vár hosszú, több évszázados enyészet után végre ismét jó kezekbe került: folyamatos a feltárás, az állagmegóvás és már több száz köbméternyi leomlott falat is visszahelyeztek. Ha Drégely elpusztult művészeti értékeit nem is tudjuk ezáltal pótolni, de a történelmi emlékhely mindenképpen láthatóbbá, érzékelhetőbbé válik.
A Várból egyébként pompás kilátás nyílik a Felvidék különböző hegyeire. Szemközt a felvidéki Selmecbánya fölött őrködő, ezerméteres Szitnya fenséges tömbje látszik, tőle nyugatra az Újbányai-hegység, a nyitrai hegyek, mögöttük pedig az 1300 méter fölé emelkedő Ptácsnik-hegység (vagy másként Madaras) is felbukkan. Északkelet felé a Jávoros, a Polyána látszik, a keleti tájképet a Karancs és a Mátra tömege zárja. Délről a Naszály és a Duna-kanyar ismert hegyei teszik a tájat még mozgalmasabbá. Csodálatos vidék, nem véletlenül zarándokol el ide évente 15 ezer magyar. A várhoz vezető út állapotán, a vár bemutathatóságán ugyanakkor lenne mit javítani. Az ugyanis nem tartható, hogy egy ilyen fontos műemlékre, nemzeti emlékhelyre idegenvezetés és kellő helytörténeti ismertetés nélkül talál rá az ember a börzsönyi vadon kellős közepén. Az örökséget mindenki számára elérhetővé, láthatóvá és bemutathatóvá kell tenni, és ez a mindenkori kormány feladata.
„Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!”
(Arany János)
A drégelyi várból egyenesen Ipolyhídvégre, a folyó – és ezáltal a trianoni határ – túloldalán található magyar faluba indultunk. Átkelve a palóc folyó fölé a helyiek által épített ideiglenes fahídon, felvidéki barátunk, Szabó Csilla otthonát is felkerestük, aki távollétében sajnos nem tudta személyesen átvenni a hidakkal kapcsolatos javaslati csomagunkat. Szabó Csilla helyi szervezőként sokat tett azért, hogy a Szondi György híd a kormányzati prioritások között előkelő helyen szerepeljen.
Az esti órákban érkeztünk Ipolybalogra, ahol szállásunkon, az Ipolyi Arnold Alapiskolában az igazgató, Molnár Barnabás már várt minket. Nem először jártunk itt: 2011-ben barátainkkal töltöttünk egy estét Balogon, szintén az iskolában. Barnabás végigkalauzolt minket a felújított, minőségi oktatást biztosító intézményben. Öröm volt látni, hogy az iskola milyen sokat fejlődött, s ma valóban Szlovákia egyik legjobban felszerelt oktatási intézménye modern osztálytermekkel, kiváló tornacsarnokkal, öltözőkkel. Érdekes, hogy az ivóvizet a Kárpátok egyik víztárolójából kapják, mivel a nagybirtokos, növényvédőszeres mezőgazdasági termelés a környék kútjainak, forrásainak vizét úgy beszennyezte, hogy azok ihatatlanná váltak. A tantestület példásan őrzi a környékről származó besztercebányai és nagyváradi püspök, Ipolyi Arnold (1823-1886) emlékét. Kár, hogy a 150 fő körüli tanulói létszám folyamatosan csökken a gyermekáldás hiánya miatt, pedig ma már tizenegy községből járnak ide magyar gyerekek. Persze, ha minden magyar szülő magyar iskolába íratná gyermekét, akkor más lenne a helyzet.
Ipolybalog 850 lelkes katolikus színmagyar falu, közvetlenül a határ túlsó oldalán. Valamikor Hont vármegye része volt, ma a Nagykürtösi járáshoz, ezáltal pedig Besztercebánya megyéhez tartozik. A 2011-es népszámláláson a lakosság 84%-a vallotta magát magyarnak, a valóságban azonban a magyarok aránya ennél is magasabb, 97-98%-os. Sajnos, a reszlovakizáltak közül vannak, akik nem vállalják magyarságukat, összességében azonban a falu erősen nemzeti érzelmű. Molnár Barnabással nagyon jót beszélgettünk a környékről, a megmaradásról és a lehetőségekről, majd Czibulya Márkkal, a település fiatal önkormányzati képviselőjével találkoztunk. A helyiek hangsúlyozták: erős anyaországra van szükség annak érdekében, hogy a határon túli magyar közösségek fennmaradhassanak. Többször is elmondták, mennyire sajnálják, hogy nem vehetik fel a magyar állampolgárságot az agresszív szlovák ellentörvény miatt, pedig az Ipoly völgyében nagyon sokan élnének ezzel a lehetőséggel.
Másnap reggel felkerestük a falu legérdekesebb műemlékeit, az Árpád-korból megmaradt templomot és a fa haranglábat. A régi templom arról híres, hogy tetejét a Szent Korona másolata ékesíti – ilyen templomból pedig mindössze három van a Kárpát-medencében: rajta kívül a pozsonyi Szent Márton-dóm és a jászberényi Nagyboldogasszony-templom. (A negyedik a Rákosiék által gyalázatosan lerombolt Regnum Marianum-templom volt.) A balogiak legnagyobb büszkesége, hogy a Szent Koronát az Árpád-ház kihalását követő trónviszályok idején egyetlen éjszakára 13. századi templomukban őrizték. Állítólag Mátyás király rendelte el 1464-ben, hogy a templom tornyát a Korona másolata díszítse – és azóta egyfolytában így is van. A 18. században barokkosított templom több Árpád-kori művészeti részlete a mai napig látható. Belső terében számos jelenkori, a Szent Korona tiszteletére készített műalkotás található. A szakrális épületet egy 16. századi, a török rajtaütések elleni védekezés jegyében épült lőréses védőfal veszi körül. A templom főleg az utóbbi időben a helyi magyar közösség zarándokhelyévé vált.
Balogot elhagyva Ipolynyék volt következő állomásunk, a középső Ipoly völgyének egyik legjelentősebb települése, s bár 2000 lakosa sincs, egykor járási székhely volt. A több egykor különálló részből álló Nyék is jó magyar falu, ahol – nyugodtan mondhatjuk – még székelyföldi nyelvi és nemzettudati állapotok uralkodnak. Erről személyesen is meggyőződhettünk: a falu központját magyar emlékművek díszítik, szobra van többek között Szent Istvánnak, Esterházy Jánosnak, a gyönyörű tájház homlokzatán pedig magyar zászló lobog. A település polgármestere Hrubík Béla, aki a szolidaritás jegyében felvidéki önkormányzataink részéről elsőként tűzte ki 2013-ban a székely zászlót az önkormányzat épületére. Minden tiszteletünk érte! Sajnos a falu egyik legidősebb lakóját, kedves ismerősünket, a közelmúlt történelmét tapasztalatilag is ismerő 1920-as születésű Margit nénit már hiába kerestük: tavaly eltemették.
Ipolynyéket elhagyva az Egres-patak völgyében haladtunk tovább a szombati nap úti célja, a csábrági vár felé. A táj ezen a részen markánsan megváltozik: az Ipoly széles, termékeny, lapályos völgyéből, dimbes-dombos vidékéről eltávolodva, utunk erdők között meredeken emelkedik, mígnem elérjük Hrussót, régebbi nevén Magasmajtényt. Hrussó a Korponai-erdő egyik katlanában fekvő, magasra épült falu, lakói pedig már emberemlékezet óta szlovákok. A falu fölé meredő hegy tetején áll a pestiskápolna, ahonnan tiszta időben a budai hegyek is látszanak. A fogadalmi templomocska hegyét egyébként régen Magas-Majtény hegyének hívták, a nyéki idős palóc asszonyok legalábbis így tudják.
Hrussótól a csábrági várig gyönyörű felvidéki tájakon vezetett utunk: a Korponai-fennsík kisebb-nagyobb dombjai alkotta völgyeket patakok, tavak és elszórt házcsoportok teszik mozgalmassá. Ezeket a házcsoportokat hívják „stálláknak”, ami alatt szállásokat, tanyákat, pusztákat kell érteni. A hrussai lakosok minden nyáron ezekbe költöznek ki gazdálkodni, állatot tartani, hogy aztán télen megint a védettebb faluba húzódjanak.
Csábrág várát a történelmi Hont vármegyében, Ipolyságtól északkeletre egy nagy erdősség közepén, a Litva által mélyen kimosott völgy fölé emelkedő sziklás hegyormon találjuk. A kilátás lélegzetelállító: aki a vadregényes teremtett világ és az ódon történelmi múlt metszéspontját keresi, ide el kell látogatnia.
A vár története valamikor a 14. században kezdődik, de igazi jelentőségre csak a török veszedelem kezdetén tett szert, midőn 1511-ben Bakócz Tamás esztergomi érsek megvette és jelentősen kibővítette. A várkedvelők körében talán ismerős kalandor főúr, Balassa Menyhért ide is betette lábát és a környéket a várból fosztogatta. Még az országgyűlés is foglalkozott a tarthatatlan helyzettel, mire 1549-ben a martalócot és embereit királyi sereggel elkergették. Jogos tulajdonosa, a Pálffy-család kapta vissza. Csábrág várában született 1550-ben a későbbi győri hős, Pálffy Miklós országbíró-hadvezér, aki 1598-ban egész Európára szóló dicsőséget szerzett Győr visszavételekor. (Ennek a dicső eseménynek az egyik helyszínét, a Duna-bástyát éppen most rombolja le a győri városvezetés egy mélygarázs kedvéért.) A csábrági várat 1582-ben Illésházy István későbbi nádor szerezte meg, aki szintén kiváló hazafi volt, a magyarságnak és a protestánsoknak előnyös 1606-os bécsi béke megkötésében elévülhetetlen érdemei voltak. Buda és Drégely elestét követően Csábrág vára rendkívüli fontosságúvá vált, a felvidéki bányavárosok életének zavartalanságáért felelt. Éppen ezért még akkor is királyi őrséget találunk benne, amikor már rég főurak magánkezén volt. A vár a Habsburg-ellenes nemzeti felkelésekben is szerepet játszott. Utolsó tulajdonosai a Koháryak voltak, közülük is II. Koháry István országbíró-költő-hadvezér érdemel említést, aki szintén a vár falai között lakott és alkotott. Később a család uradalmi központja a szentantali kastély lett, Csábrág várát pedig magára hagyták – mígnem az utolsó Koháry, ki tudja miért, 1812-ben felgyújtatta. A vár azóta romos, de falai még magasan állnak és a csonkaországi várromokhoz szokott szemlélő számára páratlan élményt nyújtanak; története alapján pedig nemzetünk legértékesebb műemlékei közé kell sorolnunk.
A Várhegy alatt, a Litva egyik kanyarulatában találjuk az egykori Csábrágváralja falut, helyesebben mondva, az abból megmaradt néhány ház-romot. Váralja hajdanán magyar település volt, ám fokozatosan elnéptelenedett, pusztává vált, területét pedig hozzácsatolták egy szomszédos szlovák falu, Csábrágvarbók határához. A Koháryak által a 19. század legelején építtetett díszes klasszicista templom ma omladozik, azonnali beavatkozás hiányában egy évtizeden belül elpusztulhat.
Csábrágváraljáról a Litva mesés, hegyek által körülvett völgyén át jutottunk el Palástra, a Litva és a Korpona összefolyásánál épült ősi magyar faluba. Itt azonban idő hiányában nem volt megállásunk, ugyanis még több tíz kilométeres utat kellett megtennünk a legközelebbi magyar vasútállomásig. A hazaút sajnos nem volt viszontagságoktól mentes, de ma már mindnyájunk számára egy kedves emlék csupán a sok-sok felmerült műszaki probléma miatti, éjszakába nyúló vesződség.
Szombat este egyik tagtársunk, Lengyel László Ipolybalogon maradt, hogy a plébános atyával, egyesületünk régi ismerősével, György Ferenccel is találkozhasson és a Szent Korona másolatát megtekinthesse. Erre a virágvasárnapi szentmisén került sor.
Kiválóan éreztük magunkat a jó palócok társaságában, az Ipoly középső völgyéből valamennyien szívünkbe zártunk egy darabot. Bízunk abban, hogy majd augusztus első vasárnapján el tudunk menni az ipolybalogi Szent Korona-ünnepre, amelyre a helyiek meghívtak bennünket. Csábrág váráról pedig a közeljövőben egy terjedelmesebb összefoglalást készítünk, a neves vár ugyanis a magyarság emlékezetéből méltatlanul kihullott.