Írta: Hetzmann Róbert
Gyulafehérvártól délre, a Maros és a Pián-patak találkozásánál, fontos kereskedelmi utak metszéspontjában találjuk Alvincet, ezt a ma alig háromezer lelkes, szebb napokat is megélt erdélyi községet, valamikori mezővárost. Néhány tagtársammal egyetemben 2013. október 28-án – útban a székelyek nagy meneteléséről hazafelé – jártunk itt, a régi várkastély történelmünk által megnemesített falai között.
Alvinc neve ismerősen csenghet azok fülében, akik tanultak magyar történelmet. Az itteni uradalmat Martinuzzi Fráter György, Erdély kormányzója tette híressé, miután 1546-ban megszerezte. Korábban egy 13. sz. végén épült domonkos rendi kolostor állt itt, a két középkori mezővárost, Alvincet és a Maros túlpartján épült Borbereket összekötő rév mellett. A középiskolás magyar történelem tananyag egészen az utóbbi időben történt felpuhításáig megemlékezett arról, hogy kastélyában itt ölték meg 1551-ben Fráter Györgyöt Castaldo császári tábornok és Pallavicini Sforza őrgróf ügynökei (ez utóbbi család magyar érintettsége ezzel a momentummal kezdődött meg). Vessünk egy pár pillantást arra a kegyetlen bestialitásra, amellyel ezt a tehetséges diplomatát, nemkülönben az esztergomi érseket az osztrák hatalom legyilkoltatta! Castaldo tábornok személyesen Martinuzzi érsek titkárát bérelte fel, aki a tábornok embereivel a kastély kápolnájában imádkozó barátot két puskalövéssel és 75 késszúrással végezte ki. „Jézus Mária!” – kiáltott a pálos szerzetes, miközben a kegyetlen dulakodásban holtan összerogyott. Testét megcsonkították, holtteste pedig hetven napig temetetlenül hevert a kastély padlóján… Hátborzongató!
Érdekesen alakult a település nemzetiségi összetétele az elmúlt évszázadok folyamán. Első lakói a források szerint szászok voltak, ám a 16. században magyar és szláv lakói voltak, akik felváltva választottak maguknak bírót. Az első románok ide a 17. században érkeztek, akik egy Oláhvinc nevű, azóta eltűnt városrészben telepedtek le. Laktak itt később habánok és bolgárok is. A többnemzetiségű település fokozatosan veszített magyar jellegéből: 1850-ben lakosságának még harmada, 1910-ben már csak kevesebb, mint ötöde volt magyar. 2002-ben 3278 lakosa közül mindössze 61-en vallották magukat magyarnak. A helyzet talán még ennél is rosszabb, mivel a középkori gótikus református és a katolikus templomba egyaránt csak alig tízen járnak, a Maros túlsó oldalán épült Borberek falu istenházát pedig – éltető hívek híján – összedöntötte a szél kihívása…
Dióhéjban ennyit kell tudnunk erről a történelmi helyről, amelyet az iskolákban ma már csak épp, hogy megemlítenek. Igaz, jobb helyeken arra is felhívják a figyelmet, hogy ez a nevezetes kastély még a mai napig megtalálható a Maros parti községben. Reneszánsz palotaként, fontos történelmi szerepére tekintettel egyike a legfontosabb magyar műemlékeknek.
Szeptemberben kaptuk a szomorú hírt, hogy az alvinci Fráter-kastély összedőlt, így természetes volt számunkra, hogy erdélyi utunkat Alvinc érintésével szervezzük meg. Megalázó és szívszorongató érzés volt e tájékoztatás valóságtartalmát leellenőriznünk – s ezen a nyomasztó érzésen mit sem változtatott az, hogy a Martinuzzi-kastély teteje nem most, hanem már több évtizede beszakadhatott, hiszen a „szobákban” napjainkban emeletmagasságú bálványfák hirdetik az elmúlás jeleit.
A kastélyt Fráter György Erdély kormányzójaként építette egy régi, 13. századi domonkos rendi kolostor helyére, állítólag román halászok által a Sztrigy folyóban talált, majd tőlük elkobzott aranyból. A sokak által hintapolitikusnak tartott kormányzó idejében a kastély csak néhány helyiségből álló épület volt, amelyet védőfal vett körbe. A ma látható erősség hatalmas épülete az erdélyi reneszánsz egyik legimpozánsabb alkotása (volt). Martinuzzi Fráter György meggyilkolását követően az épületegyüttes a Báthory család tulajdonába került, mire a 16. század utolsó éveiben egy időre a Moldvából száműzött Áron vajdáé lett (ez utóbbi tényre a románok nagyon szívesen emlékeznek, valóságtól elrugaszkodott módon). Az 1661-es török-tatár támadásban felégetett, romosodó épület 1614-től fejedelmi birtok, Bethlen Gábor 1617-ben lát hozzá kibővítéséhez Giacomo Resti olasz származású építész tervei alapján. Mai alakját is ekkor nyerte a kétségkívül olaszos ihletésű kastély, amit egy latin nyelvű, töredékes építési felirat is megörökített:
„[Bethlen Gábor] Isten kegyelméből Erdély fejedelme ezt a kaput az egész fallal és négy bástyával alapjaiból emelte saját költségén az Úr 1617. évében a jeles Ákosi Gáspár deák gondviselő idejében.”
1629 táján festették a mennyezeteit. Bethlen Gábor bővítései – szemben a korábbi szakirodalmi nézettel – meghatározóak voltak az épület külalakja szempontjából. A 17. századi átépítések jelentőségét az 1991-ben történt falkutatások is megerősítették. Először a bástyákat és a külső falakat építették meg, ezekhez toldották hozzá a lakószárnyakat. A teljes építményt végül sohasem fejezték be, valószínűleg a fejedelem váratlanul bekövetkezett halála miatt. Alvinc 1715-ben már az Erdélyi Püspökségé, ezt követően 1733-ban, Sorger Gergely püspök idejében készült el a toronnyal is koronázott barokk bejárati kapu a rajta ma már csak málladozó címerrel. (Ez a kapu most éppen meghajolni készül a végzet előtt…) A püspökök az épületet nyári lakóhelyként használták.
Az 1661-es pusztítás után az épületet még többé-kevésbé ráncba szedték, ám 1792-ben ismét leégett, s azóta csak pusztul. S bár ezt követően még lakható volt – hisz Kemény Zsigmond, a neves erdélyi író is itt látta meg a napvilágot 1814-ben – igazán már sohasem hozták rendbe. Trianont követően háttérbe szorult a magyar múlt tisztelete: a lakosság lassanként elbontotta és téglánként elhordta a kastély nagy részét. Egyedül a főhomlokzati traktus (azaz a kastély északi szárnya) és a nyugati bástya egy maradványa látható napjainkban.
Amikor szembetaláltuk magunkat a siralmas képet nyújtó egykori palota romjaival, a látvány mindnyájunk tekintetét megfagyasztotta. A belső „térbe” a már említett barokk kapu alatt lehet bejutni. A kastély hátsó szárnyából egy kőhalom maradt csupán, Fráter György és Erdély valamikori központja ma (a főhomlokzatot és a falak formájában álló első traktust leszámítva) legelő. Innen „belülről” nézve pedig már azt is nehéz volna eldönteni, hogy vajon egy reneszánsz kastély udvarán állunk-e, vagy pedig egy Árpád-kori várromot szemlélünk. Már az építmény hatszögű alaprajza sem kivehető.
„Ez tűrhetetlen” – mondtuk ki talán egyszerre az ítéletet. Mindenáron meg kell menteni az alvinci kastélyt, ha mást nem is, de legalább a még úgy-ahogy álló részeit. Az a nemzet, amelyik múltját ennyire nem becsüli, bizonyos, hogy életet nem érdemel. Kellene egy kampány, talán egy Kárpát-medencei összefogás, amelyik erre felhívná a figyelmet. És kellene sok-sok pénz, meg valamiféle jogalap (tulajdonjog megszerzése?), amely lehetőséget ad a nemzetnek arra, hogy ezt a kincset megmenthesse – ha már a magyar állam nem erre költi vagyonát máshová szánt milliárdok helyett.
Alvincről a lemenő nap fényében haladtunk Déva, majd Arad irányába. Mindvégig azon töprengünk, vajon mit tehetünk Alvincért? Ha Dél-Erdélyből eltűnnek a régi templomok, kastélyok, akkor azzal egy országrésznyi területen a magyar kultúra minden lenyomata köddé válik. Amikor a kő sem marad…?
Felhasznált irodalom:
1. Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben. 2006., Budapest-Kolozsvár.
2. Kovács András: Az alvinci kastély
3. Kővári László: Erdély régiségei és történelmi emlékei. 1892., Kolozsvár.
4. Műemlékem.hu oldal, Martinuzzi-Bethlen-kastély romjai szócikk