Testvérszervezetünkkel, a Felső-Háromszéken tevékeny Hőseink Ösvényén túracsoporttal közös többnapos kirándulásunk legjobban várt állomása a völgyzár-túra volt az Ojtozi-szorosban. Utunk Ojtoztelepre vezetett, a közigazgatásilag még Kovászna megyéhez tartozó, alig háromszáz lelkes hegyi faluba, amely különleges helyet foglal el a magyar hadtörténelemben. Itt ért véget ugyanis a második bécsi döntést követően kiépített Árpád-vonal, a történelmi Magyarország keleti határát védő legendás erődrendszer, amelynek kárpátaljai kezdőpontjánál 2018-ban már magunk is megfordultunk.

A Kárpátok hágóit oltalmazó védelmi rendszer mintegy hatszáz kilométer hosszan húzódott Felsőgerebentől egészen Ojtozig. Legfontosabb feladata a természetes átjárók biztosítása volt, ezek közül pedig az Ojtozi-szoros kiemelkedő stratégiai jelentőséggel bírt, hiszen a Keleti-Kárpátok főgerince itt, a Bereck feletti hágón mindössze 866 méteres magasságig ereszkedik. Maga a tulajdonképpeni szoros már a túloldalon, Ojtoztelep alatt, az Ojtoz-patak Moldva felé siető meredek szurdokvölgyében található. A szoroson túl fekvő Sósmező jelentette az ezeréves magyar határ utolsó települését (lesz még szó róla bőven), itt lehet Ó-Románia – egyébként csángók lakta – földjére lépni.

Elhagyva Berecket – Gábor Áron szülőfaluját – autóbuszunk hamar felkapaszkodik a Magyarós-tetőnek is nevezett Berecki-hágóra. A fenyvesekkel borított hegyoldalak között kanyargó úton óhatatlanul eszünkbe jutnak örök-elmaradhatatlan székelyföldi kalauzunk, Orbán Balázs szavai: „Az előttünk felmagasuló Magyarós lábainál vagyunk, de ez nem tartóztat fel utunkban, mert az Ojtoznak rajta túl fekvő, ismeretlen, s oly szépnek mondott vidéke csábítgatott, csalogatott maga felé.” Íme, több mint másfél évszázad múltán mi is ugyanennek a csábításnak engedünk!

Egy hajtűkanyarban rövid pihenőt tartunk Erzsébet királyné emlékoszlopánál. Az obeliszk (Trianon óta a semleges Sisi felirat ékesíti) környéke korántsem csupán kirándulóhely: korabeli dokumentumok alapján minden valószínűség szerint első világháborús hadisírok rejtőznek a közvetlen közelében. A táj csendje itt is, ott is történelmet őriz.

Az Ojtozi-szoros első pillantásra békés hegyvidéki tájnak tűnik. Könnyű egyetérteni Orbán Balázzsal, aki szerint „ha természeti szépségekben nem oly gazdag is, mint többi határszorosaink, azért történeti emlékekben nem áll utolsó helyen, mert sokszor tört itt be ellenség a hazára, sokszor áztatta göröngyeit a hon szent határinak elszánt védelmében kiontott hősi vér”. A nagy székely polihisztor-történetíró mintha tudta volna, mit hoz majd a XX. század, az ojtozi határszél ugyanis mindkét világháborúban hadszíntérré vált, az első világégés idején ráadásul Erdély talán legvéresebb harcai dúltak errefelé. Ahogy leereszkedünk Ojtoztelepre, már az út mentén feltűnnek a hajdani honvédelem első néma tanúi: a sorban álló „sárkányfogak”, a vasbeton páncéltörő akadályok, amelyek egykor az ellenséges harckocsik útját voltak hivatva elzárni. Túránkat az egyik magánporta kertjében rejtőző magyar hősi emlékmű megkoszorúzása után, a hegyi falucska kedves katolikus templománál kezdjük. Lukács Botond, a Hőseink Ösvényén túracsoport vezetője előtte rövid eligazítást tart a háromszéki barátainkkal kibővült csapatnak. Eközben egy arra sétáló helybéli asszony odalép hozzánk, és köszönés nélkül csak ennyit mond:

– Vigyázzanak, nagyon sok a medve!

Mielőtt nekivágnánk az erdőnek, Lukács Botond felidézi az 1944 augusztusában lezajlott harcokat. Az ojtozi völgyzár négy napon át tartotta fel a támadókat, és csak a bekerítés veszélye miatt ürítették ki. A védelmi rendszer itt valóban betöltötte feladatát, a völgyzárat nem tudták áttörni.

A falu fölötti hegyoldal kevert lombú erdejében keressük fel az egykori jégvermet, az Árpád-vonal ojtozi szakaszának egyetlen olyan épületét, amelyet a háború után nem romboltak le. Innen a harckocsiakasztó felé indulnánk tovább, ám túránk váratlan fordulatot vesz. Botond egyszer csak megáll, és a szemközti oldal felé mutat. Alig száz méterre tőlünk két medve és egy bocs mozog a bozótosban. Néhány másodperc alatt eldől: irányt változtatunk. A találkozást sikerül elkerülni, toronyiránt vágunk át a völgyön, és így jutunk vissza a faluba, a volt honvéd kaszárnyák épületeihez. A „kicsi magyar világ” idején, erdélyi népi építészetet idéző stílusban emelt épületek a heves harcok ellenére szinte sértetlenül vészelték át a háborút. Ma már jobbára szerény lakóházakként szolgálnak tovább a valaha határvidéknek számító, immáron Románia gyomra mélyébe-közepébe került tájon.

A meredek hegyoldalakat sűrű bükk- és fenyőerdők borítják, a völgyből szinte állandóan hallatszik az Ojtoz zúgása. Nehéz most elképzelni, hogy ezen a csendes, madárdalos vidéken egykor a nehéztüzérség dolgozott és az ágyú dörgött.

Autóbuszunkkal átgördülünk a szoros „kinti” oldalára. Néhány perc múlva már Sósmezőn leszünk, a történelmi Magyar Királyság legkeletibb falujában, ahol egykor véget ért az ezeréves magyar állam. A bővizű, tajtékzó Ojtoz-patak árnyas erdők között siet Moldva felé. Völgyét követve magunk mögött hagyjuk a még kétnyelvű Kovászna megye-táblát, és a moldvai Bákó megye területére érünk. A közigazgatási határ egyúttal azt is jelzi, hogy magunk mögött hagytuk a magyar nyelvterületet és Székelyföldet is. A román közigazgatás különösen a Gyimesekben már látott térképasztali bűvészmutatványai közé tartozik, hogy ezt a háromszéki települést – Gábor Áron csángó nejének szülőhelyét – is levágták Erdélyről, és áttolták Moldvába. Így aztán, magyar lakosság híján, ma már első pillantásra semmi sem emlékeztet arra, hogy ez még Erdély földje volt-volna, a falu végén az Ojtozba siető kicsiny Csernika-patakról szó sem esik többé, amely a történelmi határt jelentette. Ettől a patakocskától pár lépésnyire állunk meg, hogy tiszteletünket tegyük az első világháborús katonatemetőnél. A Monarchia számos elesett katonája nyugszik itt. Egyesületünk évekkel ezelőtt kezdeményezte a temető méltó rendezését; akkor került ki a román mellé a többi egykori hadviselő nemzet zászlaja is. Most azonban szomorúan vesszük észre, hogy a hat lobogó közül egyedül a magyar hiányzik. Nyilvánvaló, hogy „gondos kezek” letépték.

Sósmező sem volt mindig az a színromán település, ahogy ma a székelyek ismerik. Az utolsó, Trianon előtti népszámlálás idején lakóinak bő egyötöde magyar anyanyelvű volt: vámtisztviselő családok és csángó gazdák éltek itt. Ennek ma már alig maradt nyoma; a gazzal benőtt katolikus temető málladozó sírkövei őrzik csupán emléküket. Egy hegyi patakon átkelve a település névadó sósforrásai mellett vezet az utunk. A forrás vizének ma is gyógyító erőt tulajdonítanak, amint erről a frissen kimeszelt „feredő” medence is tanúskodik. Innen kapaszkodunk fel a domboldal katolikus temetőjéhez, amely fölé egy égbe nyúló, hatalmas fenyő magasodik. Az öreg fenyő homályában első világháborús német katonaemlékmű áll őrt. Lépten-nyomon üldöz bennünket a történelem, és újra meg újra megrohan és nem ereszt az érzés, hogy a „messze múlttal” vessük össze a jelenkort. A folyamatos, kényszerű meghátrálás kirajzolódik itt is, a temetőben, akárcsak a térképen Nagylaknál, de a székely atlaszon is a völgyeken fel-felkúszó megyehatár-tábláknál Ojtoztól a Békás-szorosig mindenütt. Ám miközben ezen töprengünk, észrevétlenül egy másik érzés is átjár bennünket. A fenyves hegyek között szinte kézzelfoghatóvá válik az élet folytonos megújulása, az állandó újjászületés, a szüntelen vissza-visszatérés, amely nem engedi, hogy a veszteség szemüvegén át tekintsünk a világra.

E gondolatokkal indulunk vissza az Ojtozi-szorosba, ahol még vár ránk a völgy egyik sokat emlegetett történelmi látnivalója, a Rákóczi-vár. Rövid kaptató után erdei ösvény vezet fel az erősség csekély falmaradványaihoz, amelyeket 2015-ös utunk során még hiába kerestünk. Ezúttal Lukács Botond biztos kézzel vezeti a csapatot a sűrű erdőben. A vár és II. Rákóczi Ferenc kapcsolatáról máig vitatkozik a történettudomány. A Rákóczi-vár szerény omladékai mellett óhatatlanul szóba kerül a szabadság gondolata is. Hazafelé tartva háromszéki barátaink az ozsdolai betyárok történetét idézik fel, akik az 1950-es években a kollektivizálás és a kommunista diktatúra elől a Háromszéki-havasok rengetegébe húzódtak vissza. A négy, név szerint is ismert fegyveres felkelő egy ideig sikerrel kerülte el üldözőit, végül azonban tőrbe csalták, majd megölték őket. Történetük ma is él a helyi emlékezetben, ráadásul a szemtanúk közül ketten még mindig életben vannak. Háromszéki barátaink szerint ezért különösen fontos volna, hogy a székely ellenállás e kevéssé ismert fejezetét a történeti kutatás is alaposabban feltárja.

Többnapos felső-háromszéki utazásunk végén még egyszer felkapaszkodunk a hegyek közé. Lemhény fölött, a mintegy ezerkétszáz méteres Poszkár-tetőn egészen másfajta élmény vár ránk. Az Ojtozi-szoros történelmi emlékei után itt, fenn a havason a természet rendje és békéje uralkodik. A szelíd, tisztás magaslatról szinte teljes körpanoráma nyílik. Délnyugat felé a Brassó mögötti hófödte hegyek rajzolódnak ki, északkeleten a Nemere és a Nagy Sándor magasodik, nyugat felé pedig a Hargita zord vonulata zárja le a látóhatárt. Nem véletlen, hogy a helybeli magyar közösség éppen ezt a hegyet választotta történelmi emlékhelye számára. A Poszkár-tetőt ugyanis átszeli a Sósmezőtől Fiuméig húzódó szakrális tengely, amely a történelmi Magyarország két végpontját köti össze.

Mélyen megérintve, lélekben is elcsendesedve lépünk be az Árpád-kori körtemplomokat idéző rönkfa építménybe. Csúcsán a Szent Korona stilizált másolata, odabent a magyar múlt jelképes alakjai fogadnak bennünket. Itt vannak velünk megálmodói is, Biró Erika szörcsei lelkipásztor, Miklós Barna és Biró Attila erdészek, akik átéléssel mesélnek a közösségi összefogásból született kezdeményezés történetéről.

A Poszkár-tetőn állva értjük meg igazán, miért térünk vissza újra és újra Székelyföldre. Nem csak zarándokolni, de töltekezni, lelkierőt gyűjteni, alkotó célt találni. Itt a hegyek nemcsak múltat őriznek. Aki nyitott szívvel érkezik ide, azt újra meg újra emlékeztetik arra is, hogy a történelem nem csupán a mögöttünk hagyott idő, hanem felelősségként velünk él tovább, nekünk pedig sok-sok tennivalónk van még a Kárpátok alatt.

Hetzmann Róbert

Hálás köszönettel gondolunk vissza a Hőseink Ösvényén túracsoport jóvoltából Felső-Háromszéken eltöltött napokra, a lemhényi ifjak szívélyes vendéglátására! A kirándulás a Miniszterelnökség és a Nemzeti Együttműködési Alap pályázati támogatásával valósult meg.