Mezőbikács ellenállt és ezért kegyetlenül megbüntették
Akadt egy kicsiny partiumi falu, amely elszenvedvén az 1944-es román bevonulást kísérő terrort, öt évvel később fellázadt a kommunista rezsim ellen és megtagadta a terménybeszolgáltatást. Mezőbikács hőstettét kíméletlen megtorlás követte, amelynek ürügyén a falu plébánosát is kivégezték. A lakiteleki Népfőiskola Alapítvány támogatásával csapatunk nemrégiben a mártír településen járt Domonkos László íróval, aki a Patrióták felkérésére könyvet ír a hányatott sorsú faluról. A Nagyszalonta közelében található Mezőbikácson a történelem viharai következtében a magyarság kisebbségbe szorult. A még élő idős szemtanúk meséltek a XX. század átélt borzalmairól, melyekben az utókor számára is sok tanulság rejlik.
Szakmai kutatóúttal tisztelegtünk a romániai kommunista elnyomás idején bátran helytálló település, Mezőbikács hősei és ártatlan áldozatai előtt. A Magyar Patrióták Közössége csoportjában jelen volt Domonkos László író, a szociográfia – számos kötet szerzőjeként Csoóri Sándorral vallja: valóságirodalom – gyakorlott művelője, aki két másik partiumi térségről, Arad-hegyaljáról és az Érmellékről is írt könyvet, most azonban egyetlen falu múltjának feltárására vállalkozik.
Mezőbikácson elsőként a katolikus templomot kerestük fel, ahol dr. Fügedy Antal plébános kalauzolta csapatunkat. Az itt élő magyarság katolikus vallású, őseik a 18–19. század fordulóján érkeztek a felvidékről, Zemplén vármegye északi, jórészt szlovákajkú falvaiból, azonban a bihari tájon a 20. századra megmagyarosodtak. Máig Szent László védelme alatt állnak – a lovagkirály kultusza Nagyvárad közelségének tudható be (mindössze húsz kilométer a távolság), a falu ráadásul évszázadokon keresztül a váradi káptalan birtoka volt. A bécsi döntéssel itt húzták meg az új határt, aminek következtében az eredendően vegyes lakosságú falu visszatért Magyarországhoz. Az 1941-es népszámlálás 50 százaléknyi magyar anyanyelvű lakost regisztrált, miközben az ortodox románok aránya 48 százalékot tett ki.
A Szent László-templom tornya máig meghatározza a falu látképét
Az első csapást 1944 ősze jelentette, amikor a bevonuló román katonákat kísérő félkatonai egységek – kezükben egy helybeli által összeállított feketelistával – etnikai tisztogatásba kezdtek. Öt férfit agyonlőttek, köztük a bírót és a falu cigány származású zenészét, akinek egyetlen „bűne” volt, hogy a „kis magyar világ” beköszöntekor ő húzta a talpalávalót. A razziának egy további súlyos sebesültje volt, egy gyermeket pedig ismeretlen helyre hurcoltak, aki sohasem került elő többé. Isten házát sem kímélték: a Szent László-templom súlyos belövéseket kapott, a toronyórát kilőtték, ablakait kiverték, a károkat végül a gyászoló gyülekezetnek kellett kijavítani. Ami pedig ennél is súlyosabb: a román katonák nyomában visszaállt a trianoni igazságtalanság, és bár 1946-ig sokáig reménykedtek egy igazságosabb határmegvonásban – Mezőbikács ebben különösen érdekelt volt, hiszen légvonalban alig tíz kilométer a határ –, hamarosan csalódniuk kellett, és újra nehéz idők jöttek a közösségre.
Koszorúzás az 1944-es és 1949-es áldozatok emlékművénél
Már 1946-ban a katolikusok közül sokan elhagyták a falut, és külföldre vándoroltak, így Mezőbikács román többségűvé vált. Ekkor azonban egy rendkívüli ember állt a gyülekezet élén Iványi György plébános személyében, aki lelkiismeretes közösségszervező működése okán hamar szálka lett a román kommunisták szemében. Ilyen körülmények közepette érkezik el a Mezőbikács számára végzetes 1949-es esztendő, amikor az önkényuralom a termés egészét konfiskálni akarja, mit sem törődve a megélhetésüket féltő gazdák könyörgésével. A beszolgáltatást végrehajtó funkcionárius részéről el is hangzik egy sértő és cinikus mondat – „egyetek földet meg vadkörtét!” –, ami szikraként lobbantja lángra a népharagot: 1949. augusztus 2-án Mezőbikács magyar és román lakói teljes egyetértésben veszik kezükbe saját sorsukat, félreverik a harangokat, a kiküldött főszolgabírót megverik és elkergetik, megtagadva az engedelmeskedést a kommunista hatalomnak. A diktatúra válaszcsapása természetesen nem várat magára, sőt igyekeznek példát statuálni: bevetik a katonaságot, négy embert statáriálisan agyonlőnek, 15 – többségében magyar – családot pedig kitelepítenek a román gulagra, a Duna-deltába. A mártírok között ott találjuk Iványi György plébánost: a harangozás miatt őt veszik elő, holott nem tehet semmiről, sőt ő maga igyekezett lebeszélni híveit a meggondolatlan cselekedetről. Tisztességes eljárásról, ítéletről szó sincsen: elhurcolják, majd elengedést színlelve, a falu szélén hátulról orvul agyonlövik.
A falu szélén lévő kút Iványi György mártíromságának színhelye
Mezőbikács mártíromsága – a helyiek szóhasználatában: a „forradalom” – nagy törést jelentett a közösség életében. A későbbi évtizedek folyamatos elvándorlása következtében jelenleg már csak a lakosság mintegy negyede-ötöde magyar, és a közösség meglehetősen elöregedett. Kevés a fiatal, magyar iskola pedig évtizedek óta nincs, egyedül Nagyszalonta közelsége – amelytől alig 15 kilométerre fekszik – jelent némi reményt, a környező falvak ugyanis ma már színrománnak számítanak, köztük a szomszédos Gyapju (Gepiu) is, ahová Mezőbikács közigazgatásilag tartozik.
Domonkos László a kutatók segítségével tanulmányozza a római katolikus plébánia historia domusát
A helység megrázó története önmagában is tiszteletet és megbecsülést érdemel, azonban a mezőbikácsi sorsokban számtalan olyan tanulság rejlik, amelyek értékes mozaikdarabokkal egészítik ki a 20. század magyar történelmét. Mezőbikácsot 2015-ben mártír településsé nyilvánították, a falu kálváriája mégis szinte teljesen ismeretlen, csak nagyon kevesen hallottak róla. Emiatt érkezett ide a Patrióták csapata Domonkos László íróval, aki a mártír falu hányatott sorsának megírására vállalkozott. A terepmunka során különösen az idősekkel folytatott interjúk jelentettek értékes adalékot, ugyanis a korszerű történetkutatásban virágkorát élő oral history – magyarul elbeszélt történelemnek fordítható – módszerével számos részletre sikerült fényt deríteni. A kutatócsoport innen nézve ráadásul az utolsó pillanatban érkezett, ugyanis már alig akadnak idős emberek – jóval nyolcvan év fölött –, akik vissza tudnak emlékezni az 1949-ben történtekre.
Hetzmann Róbert, a Magyar Patrióták Közössége elnöke gyertyát gyújt Iványi György plébános sírjánál
Az április végi többnapos út alkalmával a szemtanúk megszólaltatása és a plébánián fellelhető dokumentumok feldolgozása mellett sikerült bejárni az 1949-es események helyszíneit és emlékhelyeit is. Az eredményes terepmunkának köszönhetően Domonkos László hamarosan könyvet ír Mezőbikács sorsáról, melyet idén október 23. alkalmából tervezünk bemutatni.
A lakiteleki Népfőiskola Alapítvány támogatásával megvalósult kutatóút záróakkordjaként részt vettünk a vasárnapi szentmisén, amely hagyományosan búzaszenteléssel kezdődött. A maroknyi gyülekezet – idősek, középkorúak és fiatalok – együtt imádkoztak és Isten áldását kérték vetéseikre és terményeikre, majd a mise végén hazavittek egy-egy megszentelt búzaszálakból álló csokrot. Bizonyára így történhetett ez a vészterhes 1949. esztendőben is, amikor egy sátáni hatalom elzabrálta a gazdálkodó nép javait. Őrizzük meg emléküket!
Patrióták.hu Sajtó © 2025. április 29.
(Kép: Hetzmann Róbert)
