S. Lengyel László írása Izing Máté képeivel
A Magyar Patrióták Közösségének kilencfős küldöttsége 2016. március 12. és 15. között Kárpátaljára látogatott. Utunk során elsősorban az egykori Bereg, Ugocsa vármegyéket és a Tisza felső völgyében fekvő koronavárosokat jártuk be. Hazánk egyik legváltozatosabb területén jártunk: a Felső-Tisza tágas völgye, az azt koszorúzó Kárpátok fenséges látványa a Kárpát-medence egyik legvonzóbb természeti képével örvendezteti meg az áldatlan útviszonyok ellenére ide látogatót. A táj méltó keretet ad az emberi alkotásoknak: évszázados templomok, várak, kastélyok, Kapisztrán és a Rákócziak öröksége. Műemlékeink meglátogatásán túl utunk fő célja a helyi emberek életének, problémáinak alaposabb megismerése, elsősorban is a kárpátaljai magyar oktatás segítése volt. A Magyar Patrióták Közössége immár másodszor járt Kárpátalján: a mostani nehéz időkben különösen fontos, hogy ne engedjük el azoknak a kezét, akik dacolnak a háborúval, gazdasági káosszal; a behívóparancsok és akadozva folyósított fizetések ellenére kitartanak őseik földjén.
Kora reggeli indulással első megállónk még a trianoni határokon belül volt: Csarodán. Egyesületünk nemrég útjára indította a nemzeti fejfaprogramot, melynek keretében szeretnénk feldolgozni a magyarság kulturális örökségének fontos részét képező fejfás temetőket. Csaroda temetőjében mintegy ötven fejfát találtunk, jellegzetességük a reformátusságra jellemző fűzfa motívum és az ABFRA – azaz A Boldog Feltámadás Reménye Alatt – felirat, melyet többféle formában is használtak. A falunak nevet adó Csaroda patak árterének egyik szigetén emelkedik a református templom. A XIII. században épült téglából, majd a reformáció során, a XVI. században a református egyház birtokába került. Ekkor meszelték le freskóit, melyek így megőrződhettek az utókor számára, köztük Szent Damján és Kozma, János, Péter és Pál apostolok képei. Vidám ábrázolásuk miatt “mosolygó szenteknek” is hívják őket. A XVIII. század végi, református templomokra jellemző festett kazettás famennyezet szintén értékes.
 |  |
A határátkelést követően legelőször a Borzsa partján fekvő Benét kerestük fel. A mintegy másfél ezres lélekszámú, középkori eredetű község napjainkig őrzi magyar többségét, mindössze néhány, ide beházasult ukrán nem ismeri nyelvünket. Régi ismerősként tértünk vissza, így csapatunk két részre szakadt: míg néhány tagunk a korábbi polgármesterrel folytatott megbeszélést, addig a többiek – szintén a fejfaprogramhoz kapcsolódva – a helyi temetőt keresték fel. A temetőben mindössze néhány fejfát találtunk, további értékes síremlék Kormos Béla járásbíró obeliszkje. Bene fontos műemléke a XIV. századi templom, mely a XVI. század óta a reformátusok kezében van.
A nap talán legizgalmasabb eseménye Szőlősvégardó megtekintése volt. A Nagyszőlőstől 5 km-re nyugati irányban található falu első írásos említése 1295-ből maradt ránk. Az 1910-es népszámlálás során akkori 1141 lakosának nagy része magyarnak vallotta magát. Sajnos már nincs számottevő magyar lakossága, bár az “utca embere” néhány szót még ért ősei nyelvén. Eredetileg azzal a céllal érkeztünk, hogy XIII. században épült, aztán a sztálinizmus éveiben lerombolt református templomáról bármiféle információt szerezzünk. Ez sikerült, hiszen megtaláltuk a templom helyét, mely ma – nyilván nem véletlenül – a szovjet hősi emlékműnek ad otthont. Az emlékmű körüli füves térségben itt-ott még láthatók az egykori templom alapfalainak vonalai a gyep mélyedéseiben. A nyomokat keresgélve ismerkedtünk meg egy középkorú helyi lakossal, aki elvezetett minket az egykori temetőbe, ahol a Horthy család több tagjának síremlékére bukkantunk, többek közt Horthy Sándoréra. A mai temetőben pedig nagybányai Horthy Vilmos és Horthy Vilmosné bizáki Puky Mária sírjára. Helybeli kísérőnk megmutatta az egykori Horthy mauzóleum helyét, ahonnan exhumálták a csontokat, és a mai sírba temették.
 |  |
Hamarosan Ugocsa megye hajdani székhelyén, Nagyszőlősön jártunk. A mintegy 25 000 lakosú város első említése 1262-ből maradt fenn, amikor IV. Béla királyunk szabad királyi várossá nyilvánította. Károly Róbert is megerősítette kiváltságait, de később ezek megszűntek. 1910-ben 7811 lakosából még 5943 magyar volt, a 2001-es adatok szerint azonban már csak 14% a magyarok aránya. Ennek ellenére Nagyszőlős máig nem veszítette el magyar jellegét, lakosainak többsége tud magyarul, és a magyarok számaránya a népszámláláson közöltnél jóval nagyobb, egynegyed körülire tehető. Egy rövid séta során ismerkedtünk a városközponttal, a főutcával. A barokk ferences templom és a hozzá tartozó kolostor 1744-ben épült, a közelében álló Nagyboldogasszony plébániatemplom XIII. századi eredetű, de a XV. században gótikus stílusban átépítették. Trianon előtt Sztehlo Ottó vezetésével állították helyre, a szovjet érában az egyháztól elvették és raktárnak használták. Berendezései sajnos elpusztultak. Kárpátalja egyik legértékesebb főúri épülete az 1573-ban alapított, a XVIII. században barokk ízlés szerint átalakított Perényi kastély.
a távolban a Kankóvár maradéka
Végül a város fölé magasodó Fekete-hegy oldalában lévő Kankó várat másztuk meg. A vár építésére 1308-ban, Károly Róbert adott engedélyt, de helyén már korábban is volt kisebb erőd. A XIV. század során elpusztult, majd 1399-ben I. Zsigmond uralkodása alatt a Perényiek elkezdték felépíteni a ma is látható falakat. A XV. század végén a ferences szerzetesek kolostort emeltek a vár közelében, aminek fő nevezetessége, hogy a mohácsi vészt megelőzően ide menekítették Szerémújlakról Kapisztrán János földi maradványait. 1557-ben, az Erdélyi Fejedelemség és a Habsburgok közti harcban pusztították el. Nagyszőlős korán áttért a református hitre. A protestánsok 1556-ban egy vallási villongás alkalmával megtámadták a ferences kolostort, ahol Kapisztrán Szent János ereklyéit addig őrizték. A holttestet egy közeli kútba hajították, így Kapisztrán sírjának pontos helyét ma sem ismerjük. A leírások nyomán azonban elég jól beazonosítható a vár és a kolostor romjai között lévő gyümölcsösök közt az egykori kút feltételezhető helye.
Az éjszakát a máramarosi Visken, helyi magyar családoknál töltöttük. Ez is egy módja a magyarság támogatásának, a kijevi újgazdagok által felkapott bukoveli, sajáni turistaparadicsomok, luxusszállók árnyékában élő kisembernek a mindennapi megélhetés is nehéz. Míg Kijev újdonsült urai messze elkerülik a „pórnép” otthonait, mi a magunk szerény módján igyekeztünk az ő boldogulásukat is segíteni. A vendéglátás viszont számunkra volt felejthetetlen: a bőséges és változatos ételek után a helyi italok különleges ízeiből kaphattunk kóstolót.
A Tisza völgyében sorakozó, koronavárosok közé tartozó Visk kiváltságait 1329-ben Károly Róberttől kapta, és egészen 1834-ig megőrizte. 1910-ben 4839 lakosából 3871 fő volt magyar, míg 2001-ben 8142 lakosból 3699 vallotta magát magyarnak. Utunk második napját a viski temetőben folytattuk. Egyesületünk fejfaprogramja keretében mértük fel a népi síremlékeket. A helyiek ma is fejfákat állítanak, itt még élő hagyománya van az ősi temetkezési szokásoknak. A fejfák alakjában, motívumkincsében megkülönböztetik a férfi és női elhunytakat. Előbbieknek – a kalapot utánozva – félköríves felsőrészük van, míg utóbbiak – a kendő alakját stilizálva – háromszöges végződésűek. Mai viszonyok tükrében meghökkentő, hogy még mindig több száz fejfa található Visk temetőjében. A közeli református templomból hallatszó harangszó már jó előre figyelmeztetett bennünket, hogy a temetői munkát be kell fejeznünk, hamarosan kezdődik az istentisztelet.
A védőtornyokkal megerősített, fallal körülvett templom 1270-ben, V. István uralkodása alatt épült, majd a XIV.-XV. századokban a gótika ízlésvilága szerint átalakították. A reformáció elterjedésével, 1524-ben lett a református egyházé. A templom előtt álló fa harangtorony a XVIII. századból származik. Mivel március 15. Ukrajnában munkanap, ezért a helyi magyarság vasárnap emlékezik meg a forradalom és szabadságharc hőseiről. A templom tele volt, nem csak idősek, de fiatalok is érkeztek szép számmal. További optimizmusra ad okot, hogy keresztelőt is tartottak.
Délután a Visktől mintegy 20 km-re lévő Husztot kerestük fel. Az 1910-es népszámlálás szerint tízezer lakosából 3500 magyar volt, miközben ma a közel harmincezer lakosból mindössze 1700 lélek magyar. A tatárjárást követően újjáépült, Kölcsey által megénekelt várát eredetileg Szent László építtette. Huszt a többi koronavárossal együtt 1329-ben kapta kiváltságait. Mivel a várban egy korábbi utunkon már jártunk, ezúttal a várhegy tövében álló, Kölcsey versét megidéző emlékműtől a katonai temetőhöz kapaszkodtunk fel, amely az egyik legjelentősebb kárpátaljai magyar háborús kegyeleti hely.
Délután részt vettünk a huszti magyarság ünnepi megemlékezésén. A rangos eseményt a helyi magyar vezetők mellett az egyházak képviselői és az ungvári magyar konzulátus képviselője is megtisztelte jelenlétével. Egyesületünk nevében Hetzmann Róbert elnök mondott rövid köszöntést. Az ünnepi beszédeket követően a helyi magyar iskola diákjai adták elő műsorukat. A gyermekek szavalatait, néptáncait, népdalait igazán felemelő érzés volt látni-hallani, tudva, hogy sokukat az iskola hozott vissza a magyarságnak, hiszen a családban már többnyire az ukrán nyelvet használják. A színvonalas előadást követően örömmel sétáltunk el a közeli iskolába, hogy adományainkat átadjuk, ami ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna. Az iskola működése rendkívül fontos nemcsak a huszti, de a környék szórványmagyarsága számára is.
A januári jótékonysági estünkön összegyűlt 760.000 forint reményeink szerint hozzá fog járulni, hogy a vár „bús düledékei” alatt elterülő városban még sokáig megmaradhasson a magyar szó. Ebben kiemelkedő szerep jut a tanári kar áldozatkész, lelkiismeretes munkájának. Miután Hetzmann Róbert, egyesületünk elnöke Szokolovics Mária igazgató asszonynak átadta adományunkat, megtekintettünk az iskolát. A nemrég felújított tornatermet öröm volt látni, hiszen ezek között a falak közt dől el a következő évtizedek huszti magyarságának sorsa. A látogatást követően a tiszteletünkre rendezett fogadáson személyesen ismerkedtünk meg a tanárokkal, munkájukkal.
Harmadik kárpátaljai napunk reggelén abban a reményben vettünk búcsút Visktől, vendéglátóinktól, hogy a közeljövőben még viszontlátjuk egymást. A koronavárosok sorában következő Técsőre egy rövid megálló erejéig tértünk be. A 13 000 lakosú település Huszttól 30 km-re, a Tisza jobb partján található. Első említése a XIII. századból való, kiváltságait Károly Róberttől kapta 1329-ben. 1910-ben 5910 lakosából még 4482 vallotta magát magyarnak, ma már csak az össznépesség negyede magyar. A főtéren egymás közelében találjuk a XIII. századi református és a már a reformációt követően épült római katolikus templomokat. Ezúttal megelégedtünk a külső megtekintésükkel, hiszen várt már ránk Novák Aranka néni, hogy bemutassa Úrmezőt.
Miután Aranka nénit felvettük autóbuszunkba, együtt kerestük fel a közeli Úrmező emlékeit. A falu a Talabor folyó partján fekszik. S noha a középkorban még magyarok lakták, arányuk fokozatosan csökkenőben volt, 1910-ben 1786 lakosából már csak 73 volt magyar. A számok tükrében nem meglepő, hogy a magyarság gyakorlatilag eltűnt. A Novák család régen helyi kisbirtokos família volt, de a szovjet megszállással kulákká nyilvánították őket, földjeiket, ingatlanjaikat elkobozták. Aranka néni a két, még álló Novák-kúria egyikében nőtt fel. Az elhagyatott parkot felverte a gaz, a szebb napokat látott kastélyépület is omladozik. A falak még állnak, de a tető már több helyen beszakadt, talán még menthető lenne, ha lenne egyáltalán igény a megmentésére. A szomorú helyszínen Aranka néni emlékezetéből egyre-másra törtek fel a régi életképek: hol játszottak, melyik szobában ebédeltek. A kúriától tett pár perces sétával a családi temetőt kerestük fel, melyből azonban csak a kereszt maradt. A barbár kezek elpusztították Novák Dániel országgyűlési képviselő síremlékét is, egyedül a feszülethez nem mertek hozzányúlni. A helyi iskola udvarán megtaláltuk a visszatéréskor emelt országzászló csonkját, s mivel a hatalom emberei nem ismerték fel, talapzatán mai napig látható a történelmi Magyarország kontúrja, benne: „Így volt – így lesz!” Sajnos a régi református templom már nincs meg, a kommunisták bezárták és hagyták összeomlani. Egy dolog maradt már csak hátra: a kilencvenes éveiben járó Manyi néni, az utolsó úrmezői magyar meglátogatása. Háza egyike a még megmaradt, hagyományos máramarosi portáknak.
 |  |
Miután Aranka nénit visszavittük técsői otthonába, Dolha felé irányítottuk sofőrünket. A főútról letérve az út kilométerről kilométerre egyre rosszabb lett, a végén már örültünk, ha 20-30 km-es óránkénti sebességgel lehetett haladni. Nem is csoda, hogy ez a térképen alig tíz km-es szakasz eltartott egy ideig. Amit a természet alkotott, az viszont felejthetetlen. Itt már kezdődnek a nagyobb hegyek, erdők. A végtelennek tűnő szakasz nagy nehezen csak véget ért, a poros úton hamarosan megérkeztünk Dolha főterére, ahol a XV. századi Teleki várkastélyt már régi ismerősként üdvözöltük. Tavalyi utunk során a Kuruc-emlékműnél elhelyezett koszorúnkat is viszontláttuk, igaz nem ott, ahol számítottunk rá – a „felszabadító hős” szovjet bronzkatona talapzatánál hevert. Visszahelyeztük Rákóczi oszlopára, mellé idei koszorúnkat, majd irány a református templom, pontosabban annak helye.
A hajdan vashámorairól híres Dolhán 1910-ben 3524-en éltek, közülük 383 személy vallotta magát magyarnak. A trianoni békeszerződésig Máramaros vármegye Dolhai járásának volt a székhelye. Ma nyolcezer lakosa között hiába keresünk akár egyetlenegy magyart is, itt egyedül a magyarság emléke maradt csupán fenn. A Rákóczi-korig etnikailag magyar település magját kicsiny, sokat szenvedett, ám középkori gyökerű református közössége jelentette. A XV. század közepén Dolhai Ambrus emeltetett itt egy gótikus kápolnát, mely többszöri átépítéssel, a reformációt követő átalakításokkal szolgálta a lelki életet. Időközben a reformátusok száma folyamatosan apadt, szerepüket a betelepülő ruszinság vette át. Fényes Elek már mint egész Magyarország legkisebb református egyházáról emlékezik meg. A baljóslatú 1917-es évben egy villámcsapás a régi templomot megrongálta, de ezt követően még helyreállították. Egy másik, ezúttal történelmi villámcsapás 1965-ben érte el: szovjet parancsra lebontották. Helyén ma lakóházak, kertek állnak. Egyik portára bekéredzkedve kerestük fel a helyszínt, a kedves, bár magyarul már csak pár szót beszélő ruszin gazda örömmel mutatta meg az egykori templom helyét, ahol velünk együtt idézte fel, hogy gyermekkorában hol állt az épület. A közelben sírokat láthatunk, köztük több honvéd sírját is.
Dolhát követően Vereckére utaztunk. A gerinc közelében a főútról a régi mellékútra térve hamarosan felértünk a 841 m magas hágóhoz, ahonnan rövid gyalogos sétával jutottunk el az emlékműhez. Matl Péter honfoglaló törzseket szimbolizáló alkotásától belátni a környező tájat, szinte teljes körpanoráma tárult elénk, melyet a Borzsa-havasok hófödte gerince tett lélegzetelállítóvá. Elhelyeztük koszorúnkat, de sokat nem időzhettünk, a gyülekező felhők figyelmeztettek az indulásra. Visszafelé úton még megtekintettük a régi görög katolikus templomot Alsóvereckén, amely egykor a már kihalt helyi magyarság lelki otthona volt. Benne Munkácsy híres festményének, a Krisztus Pilátus előtt c. képnek másolata látható.
Harmadik éjszakánkat a beregi hegyek közt fekvő Szolyván töltöttük, ahová már sötétedést követően érkeztünk. Szállásunk a helyi ukrán református gyülekezet vendégháza volt, ahol vacsorával vártunk bennünk. Az étel elfogyasztása közben beszélgettünk a lelkésszel, aki Rovnó megyéből érkezett. Ez a gyülekezet teljesen ukrán – noha híveinek többsége magyar származású. Természetesen, a városban élnek még magyar ajkú reformátusok is.
Negyedik nap délelőtt a helyi iskolában részt vettünk a március 15-i ünnepségen. A közel 18 000 lakosú Szolyván nincs külön magyar iskola, hanem az ukrán iskolában szerveztek magyar osztályokat elsőtől negyedikig. Szerencsére a magyar intézmény külön épületben működik. Bár gyermekből nincs hiány, de a felső tagozatos magyar oktatás beindítása több nehézségbe ütközik. Mivel ötödiktől már szaktanárok oktatnak, minden tárgyra kellene magyar tanár, a kis létszám miatt viszont csak kevés lenne az óraszámuk, így nem megoldható a tanárok utaztatása. Az alsó tagozat viszont kiválóan működik: a gyermekek versekkel, énekekkel köszöntötték március 15-ét, tanáraik pedig bemutatták a tantermeket. Ezt követően mi is átadtuk adományainkat: 150 000 Ft készpénzt és tanszereket, köztük ceruzákat, kifestőket, füzeteket, melyek reményeink szerint szolgálni fogják a szolyvai magyarság ügyét. Sok olyan gyermek is van, aki egyáltalán nem tud magyarul, vagy épp ruszin családban nőtt fel. A városi magyarság fogyása miatt ezt az iskolát ma zömében magyarul tanulni akaró ruszin családok gyermekei látogatják, így ez az iskola is nagyon fontos a magyar nyelvi kultúra szempontjából.
 |  |
Negyedik nap délelőtt a várossal ismerkedtünk. A szovjet idők jellegtelen központjába a római katolikus templom visz egy kis színfoltot. A Mária mennybevételének szentelt templomot mintegy tíz éve átépítették. A szovjet érában sem zárták be, ma nagyjából 40 magyar (és sokkal több ukrán) látogatja, sajnos többnyire idősebbek. Az igehirdetés viszont még felerészben magyar nyelvű. A templom után a Szolyvai Emlékparkot tekintettük meg. Az emlékpark az 1944-45 között felállított gyűjtőtábor területén lett kialakítva, innen hurcolták el a lakosságot a Gulág munkatáborokba, egy kis “málenkij robot”-ra. A gyűjtőtábor egyik temetőjében 1994 novemberében kialakított emlékhely ma madárcsicsergéstől hangos, de a békés parkban az emlékmű végtelennek tűnő névsora emlékeztet az 1944-45-ös évek gyalázatára. Öröm volt látni, hogy a hely nincs elfeledve, koszorúk, virágok jelezték – rendszeresen járnak ide emlékezni. Mi is elhelyeztük koszorúnkat és az áldozatok előtt fejet hajtva róttuk le kegyeletünket.
Szolyvát elhagyva következő megállónk a várkastélyáról ismert Beregszentmiklós volt, amely Munkácstól 10 km-re északkeletre, a Latorca völgyében található. Nevét elsőként 1236-ban említik, 1456-ban mezővárosi rangot nyert. A kastély is ekkor, a XV. század közepén épült. A XVI. században Szolyvaszentmiklós néven ismert helység a Telegdiek birtoka, majd házasságok révén a Rákóczi család tulajdona lett, egészen 1711-ig. Zrínyi Ilona többször találkozott itt Thököly Imrével, II. Rákóczi Ferenc gyakran felkereste, száműzetése előtti egyik utolsó éjszakját is itt töltötte. A Rákóczi szabadságharc leverését követően a birtokok, a kastéllyal együtt a Habsburg-hű Schönborn család kezére kerültek.
 |  |
festmény megvásárlásával járult hozzá a vár megmentéséhez |
A Munkács-Ungvár főúton Szerednye felé vettük az irányt. A falu első említése Zerednye néven 1417-ből maradt ránk, de a vár ennél régebbi. A XII. században a templomosok építették, később a pálosoké lett. 1526-ban a Dobó család birtokába került, s ami magyar emlékhellyé teszi: Dobó István itt hunyt el 1572-ben. A dicső egri várkapitányt családi birtokán, Dobóruszkán helyezték örök nyugalomra, ám szívét itt, Szerednyén temették el. A Vella-patak árterében emelkedő vár a kuruc harcok idején megsérült, később lassú pusztulásnak indult. Az 1910-es népszámláláskor az eredetileg nyelvhatári falu 1867 lakosa közül 881 magyarnak vallotta magát, miközben napjainkra már gyakorlatilag eltűnt a magyar szó és érzés Szerednyéről. Magyarul az idősebbek általában jól tudnak, ám többségük nem szívesen szólal meg nyelvünkön. Meg is kaptuk a templom előtt egy úrtól: „Ukrajnában vagyunk, beszéljenek ukránul!” A magyarság mindössze néhány családra szorítkozik, a magyar nyelvű misézést már megszüntették. A vár mellett a helység másik érdekessége, hogy a 1805. december 10-ről 11-re virradó éjszakán a Buttler-házban őrizték a Szent Koronát. Sajnos a szovjet időkben vélhetően megsemmisített kúria helyét nem sikerült megnyugtató bizonyossággal tisztáznunk. A katolikus templom kertjében nyugszik báró Ghillány Sándor (1800-1842) nagy patrióta, a honi ipar pártolója, akinek sírjánál koszorút helyeztünk el.
 |  |
Szerednyét Munkács érintésével hagytuk el, s már sötét volt, mire Beregszászra értünk, ahol ezúttal csak egy vacsora erejéig álltunk meg. Utunkat mindenképpen eredményesnek tartjuk, hiszen amellett, hogy sikerült felkeresni Kárpátalja néhány elfeledett műemlékét, páratlan természeti értékeit, egyúttal a helyi lakosságot is segíthettük a megmaradásért vívott mindennapi küzdelmében. A jelenleg is háború által sújtott országban különösen nagy jelentősége van annak, hogy az elszakított területek magyarsága együtt ünnepelhet az anyaországi magyarokkal. Nekünk, anyaországi magyaroknak az a legfontosabb, hogy mindenben támogassuk azokat, akik szeretnék megőrizni magyarnak ezeréves hazánk északkeleti szegletét!