Beszámoló kárpátaljai értékőrző kirándulásunkról
Négynapos kárpátaljai kiránduláson vett részt júliusban a Magyar Patrióták Közössége csapata. A látogatás célja a leghányatottabb sorsú nemzetrészt alkotó helyi közösségek felkeresése, a kárpátaljai kulturális örökség feltérképezése és az örökségturizmusban rejlő lehetőségek vizsgálata volt. Megfogalmazódott bennünk, hogy minden magyar kötelessége életében legalább egyszer ellátogatni Kárpátaljára. A kiválóan sikerült kirándulás a Rákóczi Szövetség és a Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány támogatásával valósulhatott meg.
Július 21-én szombaton kora reggel indult csoportunk Budapestről egy húszszemélyes autóbusszal, hogy ellátogassunk – többek közülünk életükben először – Kárpátalja földjére. Ezt az ősi magyar területet egy epizódnyi román megszállást követően 1920-ban Csehszlovákia szerezte meg, 1938/39-ben visszakerült Magyarországhoz, majd 1944-ben a sztálini Szovjetunió ragadta el tőlünk. A vörös birodalom 1991-ben bekövetkezett szétesése óta ez Ukrajna legnyugatibb megyéje, ahol mintegy 150 ezres magyar közösség él. Egyesületünk már évek óta részt vesz Kárpátalja támogatásában, azonban az ott élő magyarok évről évre romló, kiszolgáltatott helyzetére tekintettel az idei évben még inkább erre a nemzetrészre kívánunk összpontosítani.
Értékőrző kirándulásunk első állomása a határ túlsó oldalán fekvő huszonötezer lakosú, magyar jellegét máig őrző Beregszász volt, a kárpátaljai magyarság kulturális és oktatási központja. Városnéző sétánk során felkerestük a város főbb nevezetességeit: a Bethlen-Rákóczi-kastélyt, a gótikus római katolikus plébániatemplomot, az egykori beregi vármegyeházát, a magyar tanítási nyelvű II. Rákóczi Ferenc Főiskolának otthont adó volt törvényszéki palotát, majd elfogyasztottunk egy jó ebédet a magyar tulajdonú Sörkert vendéglőben. A délután folyamán az 1657-es lengyeljárás idején elpusztult Kismuzsaly pusztatemplománál is jártunk. A napot a Borzsa-parti Benén zártuk, ahol Orbán Sándor református lelkipásztor körbevezetett minket a falu középkori eredetű, szépen felújított református templomában.
Balra: Kismuzsaly templomromjánál – Jobbra: Bene temploma
Szállásunk a háromezer lakosú, csaknem színmagyar Salánkon volt családoknál, az éledező falusi turizmus keretében. Az Alföld és a Kárpátok lábánál települt község református lelkésze, Balogh Attila és felesége, Ágnes már visszatérő vendégekként üdvözölték a Patrióták csoportját. Tavaly júniusban ismerkedtünk meg Magyarberkeszen, azóta találkozásunk barátsággá ért.
Mivel Salánk már a történelmi Ugocsa vármegye része, másnap a reggeli elfogyasztását követően ennek a térségnek az értékeit kerestük fel. Elsőként Csetfalva festett fakazettáiról és fazsindellyel fedett népi haranglábáról ismert középkori templomát (képünkön) néztük meg. Következő megállónkon, Tiszaújlakon a Rákóczi-szabadságharc első győzedelmes csatájának tiszteletére emelt Turul-emlékműnél koszorúztunk. A cseh megszállás alatt elpusztított monumentum a rendszerváltozás után a kárpátaljai magyarok társadalmi összefogása révén épült újjá.
A vármegye hajdani székhelyére, a magyarlakta terület peremén fekvő Nagyszőlősre a déli órákban érkeztünk. Sorra vettük a város látnivalóit, így a kommunizmusban majdnem lerombolt középkori katolikus templomot és a Perényiek pompás kastélyát, Perényi Zsigmond 1849-es vértanú egykori lakóhelyét. Az ebéd elköltését követően felkapaszkodtunk a város fölé tornyosuló Fekete-hegy oldalába, a Kankóvárnak nevezett romokhoz, melyek a régi Ugocsavár és a ferencrendiek 16. századi kolostorának maradványai. A történeti források szerint ezek közös kútjába dobták be a vallási villongások idején Kapisztrán Jánosnak a Szerémségből, a törökök elől ide menekített holttestét és ereklyéit. Délután a Nagyszőlőssel szomszédos Királyházán, Kárpátalja másik festői omladékánál, a Nyalábvárnál tettünk látogatást. A Várhegyen álló Kisboldogasszony-kápolnát a szovjetek lerombolták, de a kilencvenes években a királyházi polgárok újjáépítették, így napjainkban is a kárpátaljai katolikusok fontos búcsújáróhelye.
Nagyszőlős
Visszafelé úton Szőlősvégardón, az egykor magyar többségű, mára azonban már elukránosodott faluban álltunk meg. A Patrióták két évvel ezelőtti útja során derült k, hogy a falu temetőjében nyugszik a nagybányai Horthy család több tagja. Deak Andrij, a község volt polgármestere készségesen megmutatta nekünk a kormányzó néhai oldalági rokonainak sírköveit. Szeretnénk elérni, hogy ezek a síremlékek újra álljanak, amiben reményeink szerint a helyi lakosság is partnerünk lesz. A nap végét borkóstolóval zártuk Salánkon, a híres Rákóczi-pincében, amelyben állítólag a fejedelem is járt hajdanán. Tudniillik II. Rákóczi Ferenc Salánkon tartotta 1711. február 11-18. között a szabadságharc utolsó országgyűlését az itteni kastélyban, amely már nem látható, mivel az 1717-es krími tatár betörés idején földig rombolták. Ha lehet hinni a népi hagyománynak, a Rákóczi-pince ennek a kastélynak az utolsó – nem lebecsülendő – hírmondója.
Borkóstoló a Rákóczi-pincében
A vidám hangulatú estét követően másnap reggel megtekintettük Salánk belső felújítás alatt álló, középkori eredetű református templomát és a gyülekezet által fenntartott ifjúsági házat, ahol már megkezdődött az értékmentés a régi tárgyak összegyűjtése és a nemzeti hagyományok továbbadása formájában. Bibliaórákat, hétvégi foglalkozásokat, táncházat kívánnak rendezni a falak között, amihez elengedhetetlen szükség lenne a lelakott állapotú épület felújítására.
Délelőtt tíz órakor már Munkácson várt bennünket Popovics Béla helytörténész. Az ő kalauzolásával fedeztük fel a híres munkácsi várat, Kárpátalja egyik kihagyhatatlan összmagyar emlékhelyét. A bevehetetlennek tartott erősséget hősiesen védelmező Zrínyi Ilona, a dicső emlékű Rákócziak, Lórántffy Zsuzsanna és az 1849 utáni diktatúra idején itt raboskodó Kazinczy Ferenc mind-mind a munkácsi várhoz kötődnek. Koszorúnkat Zrínyi Ilona és gyermeke, a kis Rákóczi Ferenc szobránál helyeztük el, amely Matl Péter helyben lakó szobrászművész megható alkotása. Innen nem messze, a vár fokán újra áll és Vereckét kémleli a kiterjesztett szárnyú Turul, a hét ezredévi emlékmű egyike.
Munkács várában
A város másik végébe, a Kendereske fölötti domboldalra is elzarándokoltunk, ahonnan Kárpátalja egyik legszebb körpanorámája tárul elénk. Popovics Béla helytörténész felfedezése révén ma már tudjuk, hogy Feszty Árpád erről a pontról festette meg nevezetes körképét, A magyarok bejövetelét. Munkács szélén még egy történelmi emlékhely várja a magyar kirándulókat: a Latorca partján áll a mai Kárpátalja területén lezajlott legjelentősebb 1848-49. évi ütközet, a podheringi csata emlékműve. Nem mulasztottuk el a koszorúzást, jelezve ezzel önmagunknak és a külvilágnak is, hogy nem feledhetjük el múltunkat, nem tagadhatjuk meg gyökereinket.
Kendereske fölött a domboldalban feltárul a Feszty-körpanoráma
A kora délutáni órákban már távol a nyelvhatártól, a Kárpátok vadregényes tájain jártunk. Verecke híres útjáról csak rövid időre tértünk le, hogy bejárhassuk az Árpád-vonal bunkereit Felsőgereben határában. A magyar állam a második világháború idején (amikor ez a terület újra Magyarországhoz tartozott) a Keleti-Kárpátok koszorúján védelmi vonalat létesített, hogy a keletről várható támadást megállíthassa. Románia kiugrása miatt ez a természeti akadályok összekötésével megépített védvonal sohasem tölthette be valódi rendeltetését. Maradványait máig nem tudta eltüntetni az utódállami akarat, Felsőgerebennél a rendszerváltozás után múzeumot is létrehoztak a nem mindennapi határvédelmi erődrendszer bemutatására.
Innen már nincs messze a Vereckei-hágó, ahová a rossz út ellenére is feltétlenül megéri felkapaszkodni. A nemzeti hagyományt megörökítő krónikák szerint Árpád vezér főseregei ezen az útvonalon érkeztek meg a Kárpát-medencébe. Az akkoriban Orosz-kapunak nevezett átjáró ezer éven keresztül Magyarország határa volt. A hegyen álló, stilizált fenyőt megformáló alkotás Matl Péter műve. A Magyar Patrióták Közössége koszorút helyezett el az elmúlt években számtalanszor megrongált emlékműnél, amely a hazaszeretet és a múlt tiszteletének zarándokhelye.
Verecke híres útján „befelé” jövet még egy koszorúzás erejéig megálltunk a Szolyvai Emlékparknál, a Kárpát-medence legfontosabb Gulag-emlékhelyén. 1944 novemberétől kezdve a sztálini terror jegyében Kárpátalja térségéből több mint tizenötezer embert – főként magyarokat és németeket – hurcoltak az itt létesített gyűjtőtáborba, akik embertelen körülmények között, hónapokig tartó szenvedés után a Szovjetunió gulágjaiba kerültek kényszermunkára. Az emlékparkot a rendszerváltozás után, 1994-ben hozták létre, azóta rendszeresek a megemlékezések. Este már szálláshelyünkön, Kárpátalja „fővárosában”, Ungváron tértünk nyugovóra.
Kirándulásunk utolsó napján a hajdani Ung vármegye értékeit vettük sorra. Délelőtti városnéző sétánk Ungvár történelmi látnivalóit, így a görög katolikus székesegyházat és a Drugeth-várat érintette, udvarán az eredeti tiszaújlaki Turullal. A ma Ungvárhoz tartozó faluban, Gerényben áll a térség egyik legrégebbi, a feltételezések szerint mintegy ezer éves körtemploma. A középkori falképeiről ismert épület mai napig tükrözi az Árpád-kori magyar kultúra magas színvonalát.
Gerény temploma felér egy időutazással
Útban Korláthelmec felé, Börvingesnél Egán Ede emlékhelye mellett vezet el az Ungvár-Munkács országút. A századforduló legendás kárpátaljai kormánybiztosa ezen a helyen, a lázi domboldalon vált orvgyilkosság áldozatává. Nagyon sokat tett a történelmi Magyarország legszegényebb vidékének felkarolásáért. Igyekezett a hegyvidéki lakosság körében az okszerű gazdálkodás fortélyait meghonosítani, és őket az akkoriban kazároknak nevezett, Galíciából frissen bevándorolt zsidó uzsorások szorongatásából kiszabadítani. Ténykedése súlyosan sértette azok érdekeit, akik a zavarosban szerettek halászni, ezért jól előkészített merényletet hajtottak végre ellene, komoly liberális sajtótámogatással, amely igyekezett az esetet öngyilkosságként beállítani. Egán Edére az őslakosság tájékozottabb része mai napig hálás szívvel emlékezik vissza. Eredeti emlékkeresztjét a Szovjetunió utolsó évében útszélesítésre hivatkozással eltávolították, de az ezredfordulón ungvári értelmiségiek újat állítottak helyette. Koszorúnk elhelyezése közben vettük észre, hogy az emlékmű előtt lévő két szikla közül azt, amelyik eredetileg a magyar nemzeti színeket viselte, szélsőségesek az ukrán radikálisok vörös-fekete színeire átmázolták. (Az esetet jelentettük az illetékes helyi önkormányzatnál. Az ungvári főkonzulátus példátlan gyorsasággal intézkedett, azonban néhány nappal később megismétlődött a szomorú, szánalmas eset.)
Egán Ede emlékműve napjainkban festékharc színhelye
Az Ungvártól 14 km-re délkeletre, a Kárpátok lábainál található Korláthelmec neve már ismerősen cseng a Magyar Patrióták Közössége tagjai és barátai fülében. Idén hagyományos nemzeti összetartozás-programunk keretében ennek a nyelvhatári településnek az új magyar óvodáját támogatjuk. A kilencszáz lakosú, felerészben magyar Korláthelmecet ma már jobbára ukrán települések veszik körül, ezért a Kárpát-medencei óvodaprogram keretében, az Ökumenikus Segélyszervezet beruházásában megépülő intézmény lehet a korláthelmeci magyarság megmaradásának kulcsa. A falu központjában Tóth Éva, a 2017 végéig önálló község utolsó polgármestere fogadott minket. (2017 végén Korláthelmec hét másik – ukránajkú – faluval egyesült, és létrehozták a nagyobb anyagi mozgásteret ígérő „új típusú önkormányzatot”, az ún. hromadát. A hromadában Korláthelmecet Tóth Éva képviseli.)
Vendégségben Korláthelmecen
A korláthelmeci református templom
Elsőként a jelenlegi óvoda két régi, leromlott épületét jártuk körbe a falu főutcáján. A gyermekek kedves versekkel és egy megható meglepetéssel készültek látogatásunkra: lerajzolták, milyennek képzelik el az új óvodát. Majd felkapaszkodtunk a domboldalra, ahol a falu római katolikus és református templomai állnak. Utóbbi egészen a falu fölött, a temető bejáratánál, szép környezetben rejtőzik. A temetőben nemcsak régi népi fejfákat fényképeztünk, hanem a középkor óta birtokosként jelen lévő, a névadó Korláth család leszármazottjainak sírjaira is rábukkantunk. A művelődési házban a korláthelmeci asszonyok finom töltött káposztával és süteményekkel készültek. Az ízletes házi ételek mellől nem hiányozhatott a jól aszúsodó, és ezért a tokajival közeli rokonságot mutató helmeci bor. Találkoztunk Gazda Erzsébet nyugdíjazott korláthelmeci tanítóval, aki nagy idők tanújaként felidézte nekünk a rendszerváltozás körül Kárpátalján végbement eseményeket. Végül a művelődési ház mögötti üres telket kerestük fel, ahol reményeink szerint hamarosan megkezdődhet az óvodaépítés. Ezt követte a búcsúzás – ami a határátkelőkre jellemző hosszú sorok miatt talán idő előtti volt – bízva abban, hogy mire legközelebb jövünk, már elhárulnak az adminisztratív akadályok az új óvoda megépítése elől.
Mielőtt a Csap-Záhony határátkelőt célba vettük volna, úgy éreztük, van még Kárpátaljának egy története, amit személyesen át kell élnünk. Értékőrző kirándulásunk utolsó állomása a Csehszlovákia és a Szovjetunió közötti, második világháború utáni osztozkodáskor barbár módon felprédált Szelmenc volt. Az egymással teljesen egybeépült, színmagyar testvérfalut kettévágta a trianoni határ: kisebbik része ma Ukrajnához, Nagyszelmenc Szlovákiához tartozik. A gúnyhatár valósággal széttépte a falut, a győztes nagyhatalmakat azonban nem érdekelte, hogy a családtagok, rokonok, barátok évtizedekig nem tudták egymással tartani a kapcsolatot. Az afrikai gyarmatokra jellemző módon, vonalzóval húzták meg a határt, mert egyáltalán nem számított, hogy itt is emberek élnek. A gyalogos határátkelő megnyitására egészen 2005-ig kellett várniuk a szelmencieknek. Így ma mintegy félórás sorban állás árán át tudnak menni a szomszédba…
Két félbevágott székelykapu a szelmenci határon
A határon a minden elképzelést meghaladó sorban állás ellenére csapatunk minden tagja jókedvűen és a visszatérés reményében hagyta el Kárpátalját. Négy feledhetetlen napot töltöttünk itt, amely során igyekeztünk a tájegység főbb nevezetességeit sorra venni. Jól mutatja Kárpátalja értékekben való gazdagságát, hogy mindez nem sikerülhetett számunkra, hiszen a térség legnagyobb részén nem is jártunk. Kárpátalja igenis nemzeti minimum, ahová – a XXI. században, amikor a távolságok már leküzdhetők – minden magyarnak életében legalább egyszer el kell zarándokolnia.
Az ott élő magyar közösségnek lelkileg és anyagilag is sokat jelent, ha az anyaországiak felkeresik őket. Bár kétségtelenül nyomasztó volt a nép kínkeserves mindennapjait, a családokat szétszakító elvándorlás elképesztő mértékét szemtől szembe megtapasztalni, mégis feltöltődést jelentettek számunkra a kárpátaljai találkozások. Nekünk Salánk, Korláthelmec és a vereckei hegyek üzenik: Kárpátalja él és élni is fog!