Május 7-én egy különleges rendezvénnyel búcsúzott a budapesti Tóth Ilonka Emlékháztól a „Készültem az útra” című, Wittner Mária életműve előtt tisztelgő vándorkiállítás. Az est folyamán Varga János, a Vajdahunyad utcai felkelőcsoport utolsó élő tagja – a Corvin közi pesti srác szobor alakjának ihletője – volt a Patrióták és a Kertvárosi Helytörténeti és Emlékezet Központ vendége, akit Huth Gergely újságíró, a PestiSrácok.hu portál főszerkesztője kérdezett 1956-ról, Wittner Máriához fűződő emlékeiről és a mai kor antikommunista teendőiről.

Kovács Péter XVI. kerületi polgármester rövid köszöntője után Hetzmann Róbert, a Magyar Patrióták Közössége foglalta össze a beszélgetés keretét, amelynek során kitért arra: Wittner Mária szellemisége, öröksége hazaérkezett a Tóth Ilonka Emlékházba, amelynek megszületésében zászlóvivő szerepe volt. Mint kiemelte, a kerület nemcsak odaadással gondozta a Wittner Mária-emlékkiállítást, de alkalmat teremtett a mostani rendezvény megvalósulására is.

A lejáratás, megosztás a rendszerváltással sem ért véget

Huth Gergely a beszélgetés elején felidézte, hogy Wittner Máriát ugyanabban a perben rángatták a vérbírók elé, amelyben Varga Jánost is, és az elítéltek közül végeredményben csak ők ketten tudtak megmenekülni. Utóbbihoz hozzájárult, hogy Varga János még fiatalkorúnak számított, de még így is 13 év börtönbüntetéssel sújtották. Mára ő maradt az egyedüli Corvin közi szabadságharcos. A Pesti Srácok főszerkesztője kiemelte azt is, a kommunisták az ’56-os hősöket, szabadságharcosokat megpróbálták befeketíteni, de a lejáratás, megosztás a rendszerváltással sem ért véget. A baloldali véleményformálók azóta is

egy kellemetlen rossz mellékízt szerettek volna a mi nemes és bátor forradalmunk köré szőni.

Mint hozzátette, ahhoz, hogy ez az aknamunka sikertelen lehessen szükségesek azok a beszélgetések, konferenciák és kiállítások, amelyek például a Patrióták műhelyében megvalósulhatnak, jelen pillanatban a XVI. kerületi Tóth Ilonka Emlékházban.

Az emberek nyíltan beszéltek arról, amiről addig csak suttogni lehetett

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeire térve Huth Gergely elmondta, ’56 októberében-novemberében a szovjetek egy provokációt valósítottak meg, amelynek célja, hogy egy „fasiszta felkelés” leverésének ürügyén megszilárdítsák jelenlétüket Magyarországon. Erre azért volt szükségük, mivel az Ausztriából történt kivonulásuk után Magyarországról is távoznia kellett volna a szovjet csapatoknak.

Ma már tudjuk, hogy a Kossuth téri sortűz, a Köztársaság téri orvtámadások, a szabadságharcosok elrablása, pincebörtönökbe cipelése mind-mind erről szólt. Csak hát ebbe beletörött a bicskájuk

-fogalmazott. A békésnek induló forradalomban Varga János annak első napjától kezdve részt vett, érdeklődő ipari tanulóként 16 évesen vitte magával a tömeg lelkülete, ugyanakkor csakhamar belesodródott abba a fegyveres konfliktusba, amely a Magyar Rádió épületénél zajlott. „Vidéki gyerek voltam, Pomázon laktam” – idézte fel az események kezdetét Varga János, hozzátéve, „amikor mi, fiatalok bekapcsolódtunk, a tüntetéseken nyíltan beszéltek arról, amiről addig odahaza csak suttogva lehetett hallani, főleg a szüleink, meg az idősek szájából. Természetes, hogy érdekelt bennünket”. Mint hozzátette, az emberek még jól emlékeztek arra, hogy Sztálin halálát követően zavar támadt a szovjet vezetésben, ennek köszönhetően rövid ideig ugyan, de Nagy Imre vehette át a miniszterelnöki pozíciót, míg a gyűlölt Rákosi Mátyás pártfőtitkár maradt.

Nagy Imre megszüntette a recski haláltábort, hazaengedték ítélet nélkül fogva tartott embereket. A börtönökből is szabadultak néhányan. Ezt soha nem felejtették el az emberek

– hangsúlyozta. Mint megjegyezte, a békésen vonuló tömegben senki nem gondolta volna, hogy órák múlva vér fog folyni az utcákon. Csak azt lehetett hallani, hogy egyesek az Országház elé akartak menni, míg mások a Rádióhoz, hogy olvassák be azokat a követeléseket, amelyeket a MEFESZ Szegeden megfogalmazott. Ezért végül kettévált a tömeg, de végül mindkét helyszínen eldördültek a fegyverek, a szovjet provokáció gépezete beindult.

A Kossuth téri halottak első sokkja

Mint Huth Gergely a szót átvéve felidézte, a forradalomnak volt egy nagyon véres első pár napja, amikor egyrészt megvalósult a provokáció a tüntető tömeg ellen a Kossuth téren és a Köztársaság téren, ugyanakkor ebben az időben alakult ki az ellenállás is.

Mint gyerek, én csak azt néztem, hogy a mások mit csinálnak, mit mondanak. Ipari tanuló voltam, volt honvédelmi ismeretünk, láttunk fegyvert tankönyvekben, sőt Budára jártunk gyakorló-kézigránátot dobálni, de harcolni egészen más volt

–fogalmazott Varga János.

Ha megnézzük a régi képeket október 25-éről, akkor látszik, hogy nem ott volt a Rákóczi-szobor, mint ahol most, hanem majdnem a sínek helyén. Úgy feküdtek ott a Kossuth téren a szobor körül a halottak, mint a tüzéptelepen a gerendák. Amikor az egyik mentőautó odamerészkedett a Vértanúk tere felől, az ÁVÓ-sok az orvosokra is tüzet nyitottak

– mondta el. Varga János hozzátette, hogy könyvet kellene írni az orvosok és mentősök hősies helytállásáról.

Nagyon kevés visszaemlékezés szól azokról, akik a forradalom alatt szállították a sebesülteket. Volt aki a saját kocsiján, volt aki vállalati teherautóval vagy hivatalos mentővel, de amit ezek az emberek véghez vittek, az semmivel sem volt kisebb értékű, azoknál, mint akik harcoltak. Járó motorral várakoztak a mellékutcákban, ahol nem volt lövöldözés, ott várták, hogy mikor kell menni a sebesültekért. Hősies munkát végeztek, akik mentettek minket

-tette hozzá.

A tettetett béke ellenére sem hallgattak Nagy Imrére

Varga János a fegyveres összecsapások kezdetén a Corvin közben tagozódott be  az ottani honvédő alakulatba. Az ott harcoló harcedzett idősebb szabadságharcosok és a fiatalok összetartását és helyzetfelismerését jól jellemzi, hogy akkor sem mentek haza, amikor rádióbeszédében Nagy Imre mindenkit hazaküldött. Úgy lehetett hinni, hogy győzött a forradalom, mert a szovjetek elvonultak, az ávósok is elbujdokoltak, és majdnem egy hétig viszonylagos béke honolt Budapesten az első napok véres összecsapásai után. Újraalakultak a pártok, megjelentek az első szabad újságok. A látszólagos béke ellenére ugyanakkor a fegyveres alakulatok városszerte szervezett formában tartották állásaikat. „Október 28-án délben hangzott el Nagy Imre beszéde, aki a felesleges vérontás megszüntetése végett általános tűzszünetet rendelt el” – idézte fel Varga János, hozzátéve, azért emlékszik az időpontra ilyen pontosan, mert bár nemsokkal a beszéd elhangzása után még egy tarackos ágyújukat kilőtték a Futó utca és a Práter utca sarkán, ugyanakkor a lövések elkezdtek halkulni, ahogy a szovjet csapatok mind hátrébb húzódtak a Városligetből.

Este már csak néha lehetett hallani egy-egy lövést. Ha valaki az >Állj, ki vagy!< felszólításra nem tudta a jelszót, rendszerint belelőttek a levegőbe, hogy megállítsák, de a harcok megszűntek. Ekkor köteleztek arra, hogy éjszaka ki kell menni szolgálatba. Lerajzolták a térképet, hogy melyik utcában kell járőrőzni

-idézte fel a tűzszünet pillanatait Varga János.

A harcok kiújulása és a sebesülés

November 4-én ismét kiújultak a harcok, elkeseredett négy napos küzdelem kezdődik, amelynek utolsó állomásaként a Corvin köziek a Fogaskerekű felső végállomásán található akkori Vörös Csillag szállót védték, ahol az utolsó rádióállomás tartotta a kapcsolatot a Mecsekben még harcoló csapatokkal. Varga János elmondta, november 3-án mintha a parancsnokok tudták volna, hogy „valami nagyon csúnya dolog készül”, parancsba adták, hogy mindenki ruhástól, bakancsban feküdjön le, a fegyverét az ágya mellett tartva.

Negyedikén hajnalban óriási lövöldözésre riasztottak, azonnal rohantunk üzembe helyezni a páncéltörő ágyút, ami ott állt a 41-es számú ház előtt, a Corvin Pláza helyén. Két utcát kellett fognunk, a Futó utcát, illetve a Vajdahunyad utcát, hogy ne jöjjenek be az Üllői útról a szovjet páncélosok, csapatszállítók meg harckocsik. Mind a két helyen ágyúcsata bontakozott ki

-idézte fel Varga János. Mint hozzátette, hajnali fél hat táján az Iparművészeti Múzeum oldaláról gurult ki egy harckocsi, és agyútüzet zúdított a forradalmárokra, ekkor több szilánk is eltalálta a fejét.

Elöntött a vér, így átvittek a Corvin pincéjébe, és ott elkezdtek bekötözni, de nem tudtak ellátni, olyan tűzerővel támadtak a szovjetek. Azt a furfangos dolgot csinálták a mentősök, hogy pörgették a motort, és amikor tárcsere miatt abbamaradt a tüzelés, átsuhantak a házak között, így tudtak engem is olyan kilenc féltíz magasságába bevinni az Illés utcába, ahol kötözőhelyiség működött

-mesélte, megjegyezve, az Illés utcában csak szortírozták a sebesülteket, és csak a súlyos sérülteket vitték tovább a Péterfy utcai kórházba.

Engem itt hagytak, mert nekem csak rengeteg vérem folyt el, de máshol nem sebesültem meg, csak a fejemen, így csak egy vastag kötést kaptam

-tette hozzá, kiemelve, 1958-1959-ben a Péterfy Sándor utcai kórház orvosainak jelentős része a váci börtönben raboskodott, mivel azzal vádolták őket, hogy az orosz és az ÁVO-s sebesülteket nem látták el. Ez persze hazugság volt, az orvosok egyet nem tűrtek el, hogy bárki fegyvert vigyen a kórház területére.

Véres ruhában újra a harcolók között

Varga János, miután a sebeit ellátták, visszament a Corvin közbe, ahol az első egy-két órában a Pak 40-es páncéltörő lövegnek hordta a lőszert a kapualjból. Estére megint elhalkultak az ágyúk, csak a Városliget felől tüzeltek, ekkor szóltak rá, hogy menjen át a Planetáriumba, mert tiszta vér volt a ruhája.

Mivel vékony gyerek voltam, ott adtak nekem egy női rendőrzubbonyt, meg egy nadrágot, és választhattam egy vadonatúj PPS géppisztolyt három tárral, aztán visszamentem 

-mesélte Varga János. Amikor kezdett sötétedni, jött egy parancs, hogy az oroszok esti támadásra készülnek áruló magyar tisztek irányításával, ezért a Vajdahunyad utcai csoport kettészakadt. Egy részük a Royal Szállóhoz indult a Hársfa utcán keresztül.

Kiértünk a Rákóczi útra a Divatcsarnokhoz, amikor rám szóltak, hogy „ezen a gyereken rendőrruha van, ez lesz az első, akit agyonlőnek”. Utasítottak, hogy menjek be a Divatcsarnokba, ahol megmondtam a jelszót, így beengedtek és átöltözhettem. Úgy mentünk a Royal Szállóhoz, ahol négy napig még harcoltunk, amíg ki nem fogyott a kajánk, meg a lőszerünk

-idézte fel, majd hozzátette,

nyolcadikán parancsba kaptuk, hogy dugjuk el a fegyvereket. A főposta kéményébe dobáltuk be a puskáinkat, aztán szépen kiszállingóztunk egyenként, mert személyi motozást tartottak az ávósok és az oroszok a Margit hídon.

Nem gyásznap volt november 4-e

A szót átvevő Huth Gergely kiemelte, a borzalmas túlerővel szemben Budapesten is 4-5 napig fegyveres harccal álltak ellene a szabadságharcosok a szovjeteknek, és a forradalmárok sokáig nem adták fel a küzdelmet.

Még csak ezt követték az országos sztrájkok, a munkástanácsok sztrájkjai, a borzalmas sortüzek, tehát mire igazán el tudták fojtani a forradalmat, december-január lett. Addigra hallgatott el ténylegesen az ellenállás

-fogalmazott, hangsúlyozta,

Nagy Imre ugyan feladta, amikor bemondta a rádióban, hogy „csapataink harcban állnak”, aztán bevonult menedéket kérni a jugoszláv nagykövetségre. De a forradalom nem ért véget, ezért kereszteltük át november 4-ét a Halhatatlanok napjává, ami nem gyásznap, hanem tisztelgés a bátor szabadságharcosok előtt.

A forradalom segédmunkásai

A beszélgetésben szó esett arról is, valójában Varga Jánosról mintázták a Corvin közi ’56-os szobrot, hiszen Wittner Mária az erről szóló vitát azzal zárta le,

Janika, ez a szobor rólad készült.

Varga János ugyanakkor kiemelte, ha ez így is lenne, bajtársai forognának a sírban, ha ezt kijelentené bárki, inkább azt javasolta, úgy fogalmazzanak,

rólunk készült.

Mint humorosan megjegyezte,

amit mi, Corvin közi srácok csináltunk, az segédmunka volt. A vádiratomban is ez szerepelt. Tárakat töltöttünk, fegyvert szállítottunk, benzines üvegeket töltöttünk azoknak, akik az első vonalban harcoltak.

Patrióták

(Fotó: Hatlaczki Balázs / PestiSrácok.hu)