Trianon-emléktúra a Medves váraihoz
A Magyar Patrióták Közössége idén rendhagyó módon emlékezett meg az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátumról. Június 1-jére, vasárnapra túrát szerveztünk a Medvesbe: jártunk Salgó, Somoskő váraiban és fejet hajtottunk Krepuska Géza orvos-egyetemi tanár emlékművénél. Ma neki köszönhető az, hogy két Trianonban elcsatolt nógrádi falu, Somoskő és Somoskőújfalu sikeres határrevízió eredményeképpen 1924-ben visszakerülhetett Magyarországhoz. Három igen fontos műemlék található a szűken vett környéken: a Salgóvár és a somoskői vár, valamint a Karancs egyik csúcsára épült Szent Margit-kápolna. Ez utóbbi helyet leszámítva – ahol tavaly jártunk – felkerestük a térség nevezetességeit.
Krepuska Géza (1861-1949) korának híres magyar orvosa, a Budapesti Tudományegyetem tanára volt. Besztercebányai gyökerű családból származott, gyermekéveit az Ipoly felső folyása mentén töltötte. 1905-ben kétezer holdas birtokot vásárolt Somoskő határában, ahol virágzó mintagazdaságot hozott létre. Bár személye elsősorban orvosi munkássága által vált ismertté, mi mégis egy egészen más területen tanúsított helytállásáról emlékeztünk meg: az ő közbenjárásának köszönhető az ún. Salgótarján-környéki határkorrekció, miáltal két, 1920-ban elcsatolt községet visszakapott Magyarország Csehszlovákiától. Ez nem történhetett volna meg Krepuska professzor orvosi szaktudása és kiváló nemzetközi kapcsolatai nélkül: az antant misszió egyik tisztje súlyosan megbetegedett, akit sikerült meggyógyítania. Az életmentő műtétért cserébe azt kérte, hogy a határmegállapító bizottság korábbi döntését felülvizsgálva Somoskőt és Somoskőújfalut ítélje Magyarországnak. Krepuska Géza és a helyi lokálpatrióták kérése meghallgatásra talált: 1924. február 15-én a két falu visszakerült Magyarországhoz. Az egykori orvosprofesszor sokat tett a környék fellendítéséért, a helybeliek nevére mai napig boldogan emlékeznek. Somoskő hőse a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben nyugszik, sírját érdemes felkeresni.
Krepuska Géza tiszteletére szervezett menetünk délelőtt tíz órakor indult a somoskőújfalui vasútállomásról. Első megállónk Salgó büszke vára volt. Neve régi salgó (vagy sajgó) szavunkból ered, ami ’fénylő, ragyogó, szikrázó’ jelentéssel bír. A névadás tudatosságáról könnyedén meggyőződhet a figyelmes szemlélő: a vár a Medves egyik meredeken kiszökellő, 625 méter magas ormára épült, így Nógrád számos pontjáról látható, maga a vár pedig a környék legjobb kilátóhelye is egyben. Délen a Mátra és a Cserhát, nyugat felől a Börzsöny látható, északon tiszta időben a Felvidék fontosabb hegyei is kivehetők: a Polyána, az Érchegység, e belső kárpáti hegykoszorú mögött pedig az Alacsony- és a Magas-Tátra sziklahavasai koronázzák a látképet. Keleti irányban messze ellátni Gömörbe, Borsodba, a Bükk főgerincére, a hegyek között néhol még az Alföldre is kitekinthetünk.
Salgó várát a XIII. században építette a Kacsics nemzetség. Első említése 1331-ből maradt ránk, 1387-ben már királyi várként írnak róla krónikáink. 1399-ben Zsigmond király Szécsényi Simonnak ajándékozta. 1450-ben a cseh huszita vezér, Giskra katonái fészkelték be magukat falai közé, ahonnan Mátyás király 1460-ban kergette ki őket. A XVI. században Salgó is a végvárak sorsában osztozott, védműveit a törökök közeledésére megerősítették. Ekkor épült a még ma is álló öregtorony alatti ötszögletű bástya. 1554-ben a törökök leleményes csellel foglalták el. Kara Hamza bég rengeteg fát kivágatott a környék erdeiből, azokat katonái ágyú alakúra faragták, és felvontatták a várat körülölelő hegyekre. A ködös időben a vár védői valódi ágyúknak vélték a farönköket, és – a legyőzhetetlennek gondolt látványos túlerőt elismerve – a várat feladták. Salgó felszabadítása 1593-ig váratott magára, amikor Pálffy Miklós és Tiefenbach Kristóf seregének a török ellenállás nélkül átadta az erősséget. Velük harcolt Balassi Bálint is, a visszavételt követően a vár rövid ideig a reneszánsz költő birtokába került. Katonai funkcióját azonban elvesztette, a falai romlásnak indultak. Talán nem is meglepő, hogy magából a várból nem sok maradt, azt a keveset viszont példásan restaurálták.
Salgó a magyar irodalomból sem maradhatott ki. Petőfi híres versében, a Salgóban is megénekelte „az éghez oly közel” épült várat: „Itt állt Salgóvár, mint egy óriás, / Ki az egekre nyujtja vakmerő / Kezét, hogy onnan csillagot raboljon.”
A nagy költő 1845-ben tett látogatását ma a várban emléktábla őrzi. Salgóból Somoskőre az ún. Petőfi emlékúton lehet eljutni – annak idején ezen az ösvényen tette meg a két vár közti szakaszt a lánglelkű költő. A nép bizonyára sokáig szívesen emlékezett vissza ezekre a napokra, nem lehet véletlen ugyanis, hogy azt a házat, amely egykoron Petőfi szállásául szolgált, máig megőrizték. Benne szabadon látogatható, ízlésesen berendezett emlékszoba van kialakítva. A szegényes faluszéli lakóház változatlan helyén áll, de csak faváza eredeti, a történelmi távlatban sem jelentéktelen idő alatt – megóvása érdekében – többször át kellett alakítani.
Közvetlenül Somoskő házai fölé „hajol” a pompás várhegy – szinte hihetetlen elképzelni, hogy a falu vára ne Somoskőhöz, s ezáltal ne Magyarországhoz tartozzon. Mégis ez a valóság, amit csak akkor érthetünk meg igazán, ha figyelembe vesszük azt, hogy itt az államhatáron néhány évtizeddel ezelőtt még egyáltalán nem lehetett átkelni. Ettől a szomorú kettészakítottságtól eltekintve Somoskő nagyon kedves település, egyike legszebb fekvésű községeinknek. A kétszázötven lelkes, közigazgatásilag 1977 óta Salgótarjánhoz tartozó falu érdekessége, hogy a lakosság eredetileg három nemzetségből tevődik össze. Közülük is a legszámosabbak a Somoskői nevezetűek.
A várhoz meredek hegyoldalon kell felkapaszkodni. Az utolsó házak végén harangláb és az Aradi Vértanúk emlékműve fogadja a vándort. Nemzeti emlékhelyeink egyike ez, Krepuska Géza emlékoszlopával és az 1924-es visszatérést megörökítő kopjafával. Az emlékművek viszonylagos „bősége” azzal magyarázható, hogy az államhatár túlsó oldalán (a tulajdonképpeni várban) sajnos semmiféle mementóval, emléktáblával nem találkozhatunk. Nemcsak arról van szó, hogy a vár Szlovákiához került. A csehszlovákok a korábban Ragyolchoz tartozó Sátorospusztán és Bükkrétpusztán két nagy telepesfalut létesítettek a húszas években. Ezek 1959-ben egyesültek és önálló községet alakítottak Sátorosbánya (Šiatorská Bukovinka) néven. A kataszteri határokat ekkor úgy állapították meg, hogy a somoskői vár eztán ne a ki- és betelepítések ellenére máig magyar többségű Ragyolchoz, hanem a Zólyom megyéből érkezett szlovákok településéhez tartozzon. Az így létrejött községben ma a magyarok aránya 7%-os, a szlovák vezetésű önkormányzat pedig még annyira se méltatja a környék palóc népét, hogy honlapján a várról szóló részt magyar nyelvre is lefordítsa.
A somoskői várat is a Kacsicsok építették valamikor a XIII. században. Később urai a Felvidék nagyhatalmú oligarchájával, Csák Mátéval szövetkeztek, amiért Károly Róbert kivetette őket birtokukból, majd király 1323-ban a várat a szintén Kacsics nembeli Szécsényi Tamás erdélyi vajdának adományozta. A török előrenyomulásával jelentősebb szerephez jutott: kibővítették és megerősítették. 1574-es ostromát azonban nem említhetjük történelmünk legfényesebb lapjain: Modolóczy Miklós, a tapasztalatlan várkapitány ahelyett, hogy helytállt volna, megrémült az ágyúzástól és az éj leple alatt – a várvédőket hátrahagyva – megszökött a várból. Somoskő feladta magát, de csak rövid időre került török kézre, 1593-ban – Salgóval együtt – visszatért. Később a Losoncziak, majd a Forgáchok birtoka lett. 1605-ben Bocskai István, 1619-ben Bethlen Gábor foglalta el.
Hadi szerepe – Salgóval ellentétben – a török időket követően sem enyészett el. Az 1618. és az 1647. évi országgyűléseken is foglalkoztak sorsával, és elrendelték felújítását. Ez a feladat a vármegyékre hárult, amit akkor „közmunka program” keretében láttak el. Az 1618. évi 53. törvénycikk így szólt: „A karok és rendek alázattal kérik, hogy Ő felsége Somoskő, Diósgyőr, Buják és Csábrág váraknak biztosabb megőrzése végett, valamely magyar gyalogos katona őrségről kegyelmesen gondoskodni méltóztassék.” Katonai szerephez utoljára a Rákóczi-szabadságharc idején jutott: 1703-ban őrsége Rákóczi oldalára állt, így kardcsapás nélkül került kuruc kézre. Ebben az évben maga a nagyságos fejedelem is megszállt falai között. Alkotmányosságunk helyreállításáért vívott nemzeti felkelésünk leverését követően I. Lipót elrendelte a vár lerombolását, azonban az utasítást bérlője, Ráday Pál csak tessék-lássék módon hajtotta végre. Későbbi birtokosai a Péterffy és a Strahremberg családok voltak. 1826-ban az addig épségben álló vár leégett, romhalmazzá vált, sorsa megpecsételődött. Egy részét a környék építkezéseihez hordták el.
A teljes pusztulástól az 1970-es években megvalósult feltárás és műemléki restaurálás mentette meg. A munkálatokat egy losonci régész, dr. Krúdy Gábor irányította, később róla nevezték el a várhegy tövében fakadó forrást Krúdy-forrásnak. Sajnos, az önálló Szlovákia kikiáltásáig nem készültek el az értékmentéssel. Amíg a „cseh érában” lehetséges volt egy magyar vár helyreállítása, a szlovákok a munkálatokat leállították. Azóta a vár újra pusztul, több helyen már a felújított részek is tönkrementek. A vár értelmes hasznosításáról egyelőre nem beszélhetünk: bár a feljáratnál belépődíjat szednek, bent sem tárlat, sem idegenvezetés nincs, holott a Krúdyék által példásan helyreállított nyugati nagy ágyútoronyban erre megfelelő helyiségek kínálkoznak.
A várhegy keleti lejtőjén, sajnos a szlovák oldalon találjuk az Európában egyedülálló geológiai különlegességet, a szabályos öt- és hatszögletű, hajlott bazaltorgonákat. A Medves alapkőzetét jelentő bazalt igen sajátos felszíni előfordulása ez a „kővízesésnek” is nevezett látványosság, a kétmillió évvel ezelőtti vulkáni tevékenység maradványa. Érdekes, hogy a vár falai is ezeknek a bazaltoszlopoknak az összetöredezett darabjaiból épültek. Miután a vár megtekintésével végeztünk, a bazaltömlést sem mulasztottuk el útba ejteni. Somoskőt elhagyva gyalogtúránk befejező szakasza következett, hosszabb gyaloglás után megérkeztünk Somoskőújfalura, ahol a helyi fogadóban egy finom ebéddel zártuk emlékmenetünket.
Kirándulásunkkal rá szerettünk volna mutatni a magyar várak meghatározó kultúrtörténeti szerepére. Történelmünk egyik legjelentősebb korszaka volt a XV. századtól a XVII. századig terjedő időszak, amit összegzően „török időknek” nevezünk. E legalább másfél évszázados helytállás során Magyarország világtörténelmet írt. Váraink kétségkívül nem nyújtják ugyanazt az esztétikai-művészeti élményt, mint nyugati társaik, mégis romjaikban is nagyon fontos nemzeti értéket hordoznak. A Keresztény Európa Védőpajzsának mai napig látható történelmi emlékeit éppen ezek a hajdani végvárak jelentik.
Feladatunknak tekintettük – egyesületünk küldetését szem előtt tartva – a környék épített örökségének felkeresését, állapotuk ellenőrzését, dokumentálását. Túránk ebből a szempontból is igen jól sikerült, csak kár, hogy kevesen vettek részt rajta.
Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége © 2014. június 6.
Források:
Salgó. A történelmi Magyarország várai – jupiter.elte.hu
Somoskő. A történelmi Magyarország várai – jupiter.elte.hu
Reško Sándor: Sátorosbánya – Turisztikai érdekességek, 2011.