S. Lengyel László írása
Gyönyörű fővárosunk utcáit járva a mindennapok rohanásában elfáradva, a csillogó kirakatok látványától elkápráztatva csak ritkán pillantunk a lábunk alatti aszfaltra, főképp pedig a csatornák és más aknák fedlapjaira. Pedig ezen technikatörténeti emlékeink számos érdekességet tartogatnak a figyelmes szemlélőnek, sokat mesélnek az elmúlt bő száz év műszaki fejlődéséről.
Már a római korban fejlett vízvezetékrendszerek biztosították Aquincum ellátását, Csillaghegy, Békásmegyer térségében számos maradvány tanúskodik erről. A középkori magyar királyság számára a Vár vízellátása létfontosságú volt. Luxemburgi Zsigmond idején állati erővel hajtott szivattyúkkal emelték a Duna vizét a palotába, Mátyás király uralkodása alatt pedig már a kor technikai színvonalát messze megelőzve, a budai hegyek kristálytiszta forrásvizét vezették fel. Ma is látható a XII. kerületben a Városkút és Béla király kútja néven ismert két forrás, ezek voltak a reneszánsz Buda fő vízbázisai. Mivel magasabban vannak, mint a Várhegy, lényegében a mai zárt vízvezetékek őseiként, megfelelően szigetelt égetett agyagcsöveken, a közlekedőedények elve alapján jutott fel az ivóvíz a Várba.
Ezeket a korai megoldásokat követően a XIX. században kezdődött meg a mai értelemben vett vízvezeték- és csatornarendszer kiépítése. Már az 1838-as nagy árvíz pusztítását követő újjáépítés során felmerült ennek szükségessége, de politikai okokból a megvalósulásra még három évtizedet várni kellett. Végül 1868-ban, William Lindley angol mérnök irányításával megépült a főváros első vízvezetéke. A következő évtizedekben Reitter Ferenc tervei szerint először a pesti, majd a budai oldalon valósult meg a modern közművesítés. A trianoni országrablás előestéjére a magyar főváros csatornarendszere nemcsak utolérte, de számos esetben meg is előzte a nyugati városokat, végleg megszüntetve ezzel a korábban gyakori járványokat.
Ugyanezekben az évtizedekben a hírközlés is ugrásszerűen fejlődött. 1850-ben megnyílt a Pest-Budát Béccsel összekötő távíróvonal, majd 1881-ben az első Budapesten belüli távbeszélő – idegen szóval telefon – vonal, melynek kiépítése Puskás Tivadar nevéhez köthető. Hamarosan a távolsági vonalak is elkészültek: az első Budapest – Pozsony távbeszélő-összeköttetés 1893-ban jött létre. Az első megvalósuló „beszélgetés” a kereskedelmi miniszter, a zalatnai születésű Lukács Béla megnyitója volt, melyet Pozsonyban élőben hallgathattak – akkoriban ez minden elképzelést felülmúló újdonságnak számított. Lukács Béláról érdemes megjegyezni, hogy bár Budapesten karrierje a miniszterségig jutott, nem felejtette el szülőföldjét sem, nevéhez fűződik az 1848-as zalatnai vérengzésben meggyilkoltak emlékére 1898-ban Ompolygyepűnél felállított obeliszk.
Eleinte számos magántársaság létezett, de ezek egyesítésével 1897-ben létrehozták a Budapesti magyar királyi távbeszélő hálózat igazgatóságot, majd egy év múlva, 1898-ban megkezdték az addigi légvezetékek föld alá telepítését. Nyilván az ezt követő évekből származhatnak azok az aknafedlapok, melyeket még itt-ott fellelhetünk Budapest kevéssé háborgatott utcáiban. A következő évtizedek története is kiolvasható a fedlapokból: a II. Világháborút követően a Távbeszélőhálózat a Magyar Posta tulajdonába került, majd az 1989-es rendszerváltás után először a Matáv, majd az állami vagyon teljes elprivatizálását követően a legkülönfélébb cégek kezére jutott.
Az elmúlt hónapokban hosszas kutatómunkát végeztem, merrefelé, mennyi és főképp milyen állapotban maradtak ránk ezek a száz évesnél is régebbi technikatörténeti emlékeink. Az eredmény lehangoló – bár még nincs veszve minden.
Sajnálatos módon a tulajdonos cégek számára semmit nem jelent a magyar múlt megőrzése, a felújítások során egyre-másra folyamatosan tűnnek el ezek a régi fedlapok, legutóbb, idén tavasszal például a Frankel Leó (a kommunista hatalomátvétel előtt: Zsigmond) utcában cserélték le a „Magy. Kir.”-feliratos darabokat a „modernizáció” jegyében valami teljesen jellegtelenre. Fel kell hívni a közvélemény figyelmét arra, hogy ezek is a magyar örökség részét képezik, a vállalkozókat és cégtulajdonosokat pedig – akár törvényi erővel – kötelezni kellene arra, hogy egy felújítás során az eredeti darabokat rakják vissza, vagy ha ez rossz állapotuk miatt esetleg nem lehetséges, akkor legalább múzeumba, ne pedig egy ócskavas-gyűjtőbe kerüljenek újrahasznosításra.
Szeretnék készíteni egy adatbázist, ahol térképes formában fel lenne tüntetve, hol található még ilyen régi, történeti értékkel bíró darab. Ezért ha valamelyik olvasó talál valahol ilyet, örömmel venném, ha a lenti kommentekben ezt közkinccsé tenné. Jelenleg a következő helyszíneken van tudomásom ilyen fedlapokról:
Fiumei út, Sírkert előtti járda: viszonylag jó állapotban megmaradtak, 4-5 db.
Villányi út, Szent Margit Gimnázium előtt: ezek a legjobb állapotúak, 3 db.
Liliom utca – Angyal utca sarka (IX. ker.): olvasható, de nem túl jó állapotú, 1 db.
Székely Mihály utca (VI. ker.): rossz állapotú, 2 db.
Lövölde tér (VI. ker.): jó állapotú, 1 db.
Andrássy út – Kodály körönd közötti szakasza, a gyalogos sétányon: nem túl jó állapotú, 2 db.
Dózsa György út – Szondi utca sarka: olvashatatlan, a mintázatából lehet látni, hogy eredetileg ilyen volt.
Modern darabok a kétezres évek elejéről az Állatkertben látható csatornafedlapok. Különlegességüket az adja, hogy míg általában vagy az öntöde neve, vagy a tulajdonos neve, logója szerepel ezeken az öntvényeken, az Állatkertnek saját „céges” fedlapja van, ebből a szempontból egyedülálló. Ez egy jó példa arra is, hogy az új darabokat is el lehet készíteni igényesen.
Nemcsak Budapesten, de Pozsonyban is van még nyoma a Magyar Királyi Távbeszélőhálózatnak. Májusban a Gröszling (Grösslingova) utcában bukkantam 2-3 ilyen darabra. „Természetesen” a felirat már régesrég le lett csiszolva – vagy jóhiszeműen mondjuk azt, a járókelők sokasága lekoptatta – de a mintázata itt is árulkodik arról, hogy ezt bizony még egy időben készítették a budapestiekkel. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy bár az utcát díszburkolattal térkövezték, de a régi fedlap a helyén maradhatott.
Pozsony mellett az ország túlsó felén lévő Nagyszeben is tartogat meglepetést. Itt-ott még felbukkannak az elcsatolást megelőző csatornafedlapok – Nagyszeben/Hermannstadt felirattal. Rieger András erdélyi szász iparosmester és gyártulajdonos öntödéjében 1907 és 1911 között készültek ezek a míves darabok. Sajnos a modernizáció ott is zajlik: bár a régi lapok cseréje során az újakon még feltüntetik a Hermannstadt-ot – talán a iohannisi „szász gyökerek” és a Nyugatnak mutogatott multikulturális Erdély nemzetiségi toleranciájának jegyében. Ugyanakkor a Nagyszeben-felirat valahogy lemaradt ezekről az újabb példányokról.
Sajnos a jelenlegi államhatárokon túli emlékeink sorsába nem tudunk beleszólni, ugyanakkor felelősségünk legalább a mai határokon belüli értékek megőrzése. Hogyan is várhatnánk el a román vagy szlovák hatalomtól, hogy magyar emlékeket védjenek, amikor még Budapest szívében is gond nélkül elpusztíthatják azokat. Ezek önmagukban jelentéktelennek tűnő kis dolgok talán, de ezekből az apró részletekből áll össze az, amit budapesti városképnek nevezünk. Talán egy séta során fel sem tűnik egy-egy csatornafedlap vagy gipszstukkó, de ahogy csökken a számuk, valami kis morzsányi, apró darab mindig eltűnik a városból. Ez pedig egy rendkívül veszélyes folyamat.
A nagy, hirtelen változások mindenkinek szemet szúrnak. Viszont a lassú, kis léptékű változásokat legtöbbször észre sem vesszük, vagy ha észre is vesszük, egészen jelentéktelennek tűnnek. Kit érdekelne egy ilyen aknafedlap sorsa? Pedig a változás szele ebben bújik meg, a sok kis, jelentéktelen dolog évek, évtizedek alatt összeadódik. Itt eltűnik egy fedlap, ott lebontanak egy jellegtelennek tűnő házat, amott egy foghíjtelekre felépül egy üvegcsoda. A város szép lassan átalakul, az a hangulat pedig, ami létrehozza azt a megfoghatatlan érzést, hogy „Budapest” – nem pedig Bécs vagy Párizs – úgy foszlik semmivé, hogy közben észre sem vettük. Ezért kell minden egyes aprónak tűnő részletre vigyázni, ezért nem szabad, hogy ezek a fedlapok eltűnjenek a városképből, és ezért nem szabad régi épületeink elbontását megengedni. Épített örökségünk apáink, nagyapáink hagyatéka, és ennek megfelelően úgy kell bánni minden részletével, hogy azt legalább ugyanolyan állapotban mi is örökül hagyhassuk majdan gyermekeinknek, unokáinknak.
S. Lengyel László
Magyar Patrióták Közössége © 2016. július 18.
Források:
Fővárosi Csatornázási Művek Zrt. honlapja: http://www.fcsm.hu/ceginformacio/a_budapesti_csatornazas_tortenete
Kubinyi András: Vízellátás a középkori Budán, in: História, 1987/2.
115 évvel ezelőtt kezdődött el a Magyar Királyi Posta fejlesztésében a telefonhálózatok földalatti tömbcsatorna hálózatainak építése http://www.hshe.hu/?page_id=1165
Rieger András munkássága http://www.razvanpop.ro/2010/08/17/andreas-rieger-10-mari-sibieni/