„Marika néni olyan erőt sugárzott belém, amely azóta is munkál bennem”
Hajagos Csaba történész-főmuzeológussal, a Kecskeméti Katona József Múzeum történeti-néprajzi osztályvezetőjével, kulturális örökségvédelmi szakértőjével beszélgettünk, aki szakmai kurátorként vett részt a Wittner Mária-emlékkiállítás megszületésében. Igazi sokoldalú személyiség: bár még mindig csak harmincas éveit tölti, főállása mellett középiskolában és egyetemen is óraadóként tanít, műsort vezet a városi televízióban, szerkesztője a kecskeméti helytörténeti magazinnak, szakértője a Bács-Kiskun vármegyei Értéktár Bizottságnak és az MLSZ igazolt labdarúgó játékosa szülőfaluja, Nyárlőrinc színeiben. Munkásságát a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetéssel (2017) és a Pulszky Károly-díjjal (2021) ismerték el.
– Korábban számos kutatócsoport munkájában részt vettél, melyek a kommunista diktatúrához köthető múlt feltárásán dolgoztak. Volt egy személyes, családi indíttatás?
– Természetesen, Nyárlőrincen, az egykori Koháryszentlőrincen születtem, itt töltöttem gyermekéveimet, egészen a család alapításáig. Déd- és nagyszüleim egyaránt az agráriumban végezték áldozatos, verejtékes munkájukat. Az így kialakított, alapvető szükségleteket biztosító egzisztenciát megtörte az 1947-ben bekövetkezett totális kommunista diktatúra, amelynek következtében a magántulajdont elvették, a paraszti társadalom kisemmizése folyt. Ennek egyik eszköze volt a földek és az ingóságok elkobzása, a tsz-ekbe erőszakos beterelés folyamata, amelynek áldozatul esett a családom is. Sosem felejtem a fekete lovat, amelyet jómagam nem láttam soha, viszont amikor a családi rendezvényeken előjött e téma, mindig könnyeket láttam a nagyszülők szemében. Szerettem volna megérteni már kisgyermekként, hogy hogyan lehetett ezt büntetlenül megcsinálni Magyarországon az 1950-es években. Ezért választottam a történész pályát, ezért felvételiztem, majd végeztem el a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karát.
– Mikor találkoztál először Wittner Máriával?
– Wittner Mária számomra egy ikon. Már a 2000-es években is hallottam őt beszélni, azonban személyes kapcsolatom csak 2020-ban alakult ki vele, amikor A haza ifjú hősei című kiállítást indítottuk útjára Kecskeméten, az alma materemben, a Piarista Gimnázium konviktusában. Marika néni ott állt mellettem, habitusával, a nem létező félelemérzetével olyan erőt sugárzott belém, amely azóta is munkál bennem, többek között ezért is kezdtem el foglalkozni vármegyei érintettségű, elítélt ’56-osok megtorlási pereivel, közöttük Túri Mihály ügyével.

– A „Készültem az útra” címet viselő, Wittner Mária életműve előtt tisztelgő vándorkiállítás mintegy fél éves csapatmunka révén született meg. Egy ilyen átfogó kutatás során mindig a felszínre kerül valami újdonság. Mit emelnél ki a kiállítás nóvumai közül?
– Egy ilyen szakmai munka mindig tartogat érdekességeket. A muzeológusnak műtárgyközpontú szemlélete mellett ügyelnie kell arra is, hogy az általa létrehozott „termék” a köz számára minél szélesebb körben tudjon érvényesülni. Öröm volt számomra találkozni egykori bajtársával, Varga Jánossal, aki igazolta, hogy valójában milyen fegyvert viselt az utolsó pesti lány azokban a napokban. Kiemelném azt az élményt, hogy sikerült végre összefoglalni komplett formában: mit is köszönhet a magyar társadalom, a nemzeti emlékezet Wittner Máriának.
– Wittner Mária arra figyelmeztetett minket, hogy a zászlót tovább kell vinni. Mik a jövőbeni tervek a Patrióták műhelyében a kiállítás folytatására?
– Marika néni megbízott minket azzal, hogy a zászlót, amit a kezünkbe adott, tovább kell vinnünk, és a lángot, amely az ő lelkében izzott, át kell adnunk az utánunk következő generációknak is. Ezért úgy döntöttünk, hogy ősztől tovább utaztatjuk a kiállítást a Kárpát-medencében, hogy az minél szélesebb körökben, minél nagyobb létszámú fiatalhoz eljusson. Nagyon nagy vágyam, hogy a tárlat Kecskemétre is eljusson.

– Főállásban a Kecskeméti Katona József Múzeum történeti-néprajzi osztályvezetője vagy. Nemrégiben vetted kézbe a Népi Iparművészeti Gyűjteményt, ahol legutóbb Gyergyó-hétvégét rendeztetek. Mit lehet tudni az intézményben zajló értékőrző munkádról?
– A Jóisten mindig megbíz olyan újabb feladatokkal, amelynek nagy kihívást jelentenek az életemben. A Népi Iparművészeti Gyűjtemény is ezek közé tartozik, hiszen amellett, hogy az élményalapú kultúraközvetítés az alapcél, amellett egy új, Kecskemét néprajzát bemutató kiállítást is megálmodtunk ebbe az épületbe. A 230 éves épület ugyanis Kecskemét első „serháza” volt, majd huszárlaktanyaként szolgált a szeszipari vállalat beindulásáig. Innen indult világkörüli útjára a kecskeméti barackpálinka, amellyel Kecskemét világhírnévre tett szert. Ez olyan örökség, amely hivatott arra, hogy emléket állítsunk neki, a helyi identitás és kulturális örökség mérföldkövei közé tartozik, amely számtalan lehetőséget hordoz magában úgy, mint kulturális rendezvény, kulturális tartalom és gasztronómia élmény találkozása. Az elmúlt másfél évben életre kelt az udvar, a vásári hangulat mellett beköltözött a zene, a tánc és mindenkit visszaváró szeretet, amely szépen lassan utat tör magának Kecskemét kulturális platformján. Intézményünk számára stratégai fontosságú célnak tartom, hogy a Cifrapalota, a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely, az Orvos- és Gyógyszerészettörténeti Gyűjtemény, a Naív Művészek Múzeuma mellett létrejöjjön a szabadtéri, családközpontú múzeumi élménypark, ahol mindenki megtalálja a kedvére való, kultúrára támaszkodó élményt, amelyre időt szán, onnan pedig feltöltődve távozik, majd újra visszatér. Természetesen ezen a célon egy kiváló csapat dolgozik, akikre mérhetetlenül büszke vagyok, hiszen egy teljes generációváltás után sikerült egy olyan stábot összeállítani, akik ezért a kitűzött célért a „falon is keresztülmennek”. Jó példa volt erre a május 10-11-én megrendezett Gyergyó-hétvége, ahol az Erdélyből érkezett delegáció által újra egyesülhetett a nemzet. Gyergyói zenére táncoltak a fiatalok, koncertek és vándorkiállítás kísérte a szakmai előadást is tartalmazó két napot. A székely zászló pedig kikerült az épület homlokzatára. Igazán felemelő pillanatoknak lehettünk tanúi.
– Június 9. Wittner Mária születésnapja, egyúttal az önkormányzati és európai parlamenti választások időpontja. Képviselőjelöltként indulsz szűkebb pátriádban, mik a terveid megválasztásod esetére?
– Az embernek ott kell hasznosítani magát, ahol érzi, hogy szükség van rá. Hét éve költöztünk a családommal Városföldre, amely légvonalban 6 kilométer távolságra van a szülőfalumtól. A falu széléről látom a nyárlőrinci templom tornyát, sőt néha a szél a harangszót is erre hozza. A gyermekeim itt tanultak meg járni, beszélni, a „Város”, azaz Kecskemét legjobb földjein. Nagyon szeretünk itt élni, az emberek rendkívül kedvesek és segítőkészek, azonban különleges sajátsága a településnek, hogy vannak olyan részei, amelyek 3-4 kilométer távolságra helyezkednek el a közigazgatási területen belül. Sokan nem ismerik egymást, Kecskemét robbanásszerű fejlődése következtében nagyszámú fiatal család települt le Városföldön, amely nagy feladatot ad és felelősséggel ruházza fel a település vezetését. Hiszen az erős közösség hegyeket tud megmozgatni, ezért mindent szeretnék elkövetni annak érdekében, hogy az integráció gyorsabb ütemben lezajlódjon és a lakórészek egymásra találjanak minden területen. Városföld egy virágzó település, igazi otthon minden lakos számára. Én minden erőmmel azon leszek, hogy a településen élők közös otthonukként tekintsenek Városföldre, ahogyan Marika néni mondta, úgy én is elmondhatom, hogy az elmúlt hét évben becsülettel készültem ezen útra. Bízom benne, hogy a településen élők alkalmasnak találnak majd a kulturális, közösségi és humán területeken végzendő munkára. Hiszem azt, hogy ha tudunk becsülettel dolgozni az élőhelyünk, a közösségünk érdekében, akkor mindig lesz számunkra olyan jövőkép, amely megfelelő alternatívát kínál a következő generációknak is, biztosítva ezzel a település töretlen fejlődését. Ahogy Henry Ford megfogalmazta: „Az akadály az a rémisztő dolog, amelyet akkor látunk, ha levesszük szemünket a célról.”
B. Á. / Patrióták (Fotó: Somogyi György)