Királydombok és koronázódombok, a régmúlt tanújelei
Magyarországon több olyan „Királydomb” van vagy volt, amelyek emléke – a Rákosmezei Királydombbal ellentétben – jobban megmaradt a nemzeti köztudatban. Eredetük az ősidők homályába nyúlik vissza, kultikus szerepük rendre a magyar történelem sorsfordító pillanataihoz fűződik. Ezeket a királydombokat azonban határozottan meg kell különböztetnünk rákosmezei társuktól, bár mint látni fogjuk, némelyikük története mégiscsak kapcsolódik a középkori magyar országgyűlések színhelyéhez.
Kontos Gábor helytörténész tanulmánya
Mostani tanulmányunkban sorra veszük azokat a királydombokat, amelyeket a laikusok rendszeresen összetévesztenek a rákosmezei Királydombbal. Ha ugyanis a Királydomb földrajzi vagy történelmi helyszínként szóba kerül, százból kilencvenkilencen nem a Rákosmezőre, hanem a királykoronázások hagyományos helyszíneire: Székesfehérvárra, Pozsonyra vagy Budára, netán a Városligetre gondolnak az István, a király rockopera után. A leglényegesebb különbséget azonban már most hangsúlyozzuk: a Rákos mezején nem volt koronázás, ott a királyválasztások történtek.
A király-, más néven koronázási vagy koronázó dombokat mesterségesen emelték és az ünnepélyes királykoronázási szertartás világi részében kaptak szerepet. A koronázási ünnepség pontos menetrendjét az úgynevezett koronázási ordo, azaz koronázási szertartásrend szabályozta. A ceremónia során az egyházi eseménysor (szent olajjal történő felkenés, Szent István ruháinak felöltése, királyi jelvények átvétele, karddal övezés és a korona felhelyezése) után a világi rész következett: ítélkezés néhány konkrét peres ügyben, aranysarkantyús lovagok avatása, királyi eskütétel, négy kardvágás a városon kívüli király- vagy koronázódombon, végül a királyi lakoma.
„Királydomb, máskép koronázási domb. Igy nevezik azt a dombot, melyet koronázás alkalmával készítenek a vármegyékből összehordott földből, melyre a király a koronázás után, teljes koronázási díszben, lóháton egyedül felvágtat s ott Szt. István kardjával a négy kardvágást az ország négy tája felé megteszi, jeléül, hogy az országot bárhonnan jövő támadás ellen kész megvédeni.” – tájékoztat A Pallas nagy lexikona jó szászhúsz évvel ezelőtt.[1]
Az 1902-ben kiadott, A magyar közjog tankönyve így ír: „A koronázási eskü letevésével a király ismét lóra ül és a koronázási dombra lovagolván, onnan a világ négy tája felé Szent István kardjával négy keresztvágást tesz, jeléül annak, hogy a hazát bárhonnan jövő ellenségtől megvédelmezi. A koronázási dombot Királydombnak nevezik, melyet a koronázási alkalomra az összes törvényhatóságokból összehordott földből emelnek.”[2]
A világ koronázási ceremóniái között magyar sajátosságnak számító négy kardvágás eredete a négy égtáj megnevezésén át a messzi múltba, egészen az ókorig visszavezethető. Az aktus eredeti sorrendje – a Nap járását követve – a kelet-dél-nyugat-észak lehetett. A négy égtáj emlegetése, s a négy kardvágás nemcsak az ország megvédését, hanem egyben a hódítási szándékot is jelképezte. Ennek érzékeltetésére következzék néhány sor a türk Bilge kagánnak az Orkon folyó (Mongólia) völgyében 738 körül felállított emlékoszlopáról![3]
„Előre nap keltéig, jobbra nap deleléséig, nyugotra nap nyugtáiglan, éjszakra éj deleléséig ottan ahány nép mozdul, mind reám tekint. Ott mind szerbe én szedtem.” Továbbá: „Mind a négy égtáj ellenség volt – a négy égtáj minden népét megtámadók, mind leverők. Kemény fejűek fejet hajtának, konok térdűek térdet hajtának, hűséget fogadának”
Jókai Mór a székely őstörténetet megjelenítő regényében, a Bálványosvárban napvágásnak nevezi e kardvágásokat, amelyeket írói fantáziája szerint a székely fejedelmek tettek meg egy, a Bálványosvár mellett lezuhant „lebkő” (meteorit) darabjából készült pallossal.
A valóságban is megtörtént koronázási kardvágások irányáról az 1563-as koronázással kapcsolatban rendelkezünk először érdemi információval. A koronázási szertartásrenden dolgozók körében felmerült javaslatként mind a kelet-dél-nyugat-észak, mind pedig a kelet-nyugat-dél-észak, mint kívánatos sorrend. Nem tudjuk, mikor rögzítették az új sorrendet, de III. Ferdinánd 1625-ös koronázása óta már a kelet-nyugat-dél-észak, azaz keresztirányú vágás volt a bevett gyakorlat.[4]
I. (Szent) István esztergomi koronázását leszámítva a magyar királyokat Székesfehérvárott koronázták egészen a város török kézre jutásáig. Az első Orseolo Péter 1038-as, az utolsó I. Ferdinánd 1527-es királlyá avatása volt. Székesfehérváron minden koronázási helyszín elpusztult. Ami túlélte a török hódoltság korát, azt megsemmisítették a 18. századi újjáépítés idején, amelynek során sajnos szemernyire sem voltak tekintettel a magyar történelem szempontjából fontos emlékekre. Elpusztult a koronázás központi helyszíne: a Szent István által építtetett Nagyboldogasszony-bazilika, benne a királyi trónnal, a Szent Péter- és Pál-templom, valamint az első kardvágások helyszínéül szolgáló Szent Márton-templom. Ez utóbbit és a koronázási dombot korábban a déli külvárosba, a jelenlegi Széchenyi utca – Horváth utca kereszteződésének környékére lokalizálták.[5]
Az első fennmaradt híradás I. Ulászló 1440-es koronázási szertartása során említi a kardvágásokat. „Ulászló, a Szent Péter és Pálról elnevezett templomból távozva a Szent Márton-templom tornyába megy, s a torony ablakából erősen kihajolva, hogy mindenki láthassa, megteszi a kardvágásokat.”[6] Az első beszámoló tehát nem koronázó dombot említ, hanem a Szent Márton-templom tornyát.
A fentebb említett korábbi kutatás szerint a négy kardvágás helyszínéül szolgáló Szent Márton-templom Székesfehérvár déli külvárosában emelkedett és 17. századi metszetek szerint egytornyú volt. Az egykori külváros legmagasabb részén álló templom pusztulása a város 1601-es ostromával kezdődik, amikor is a keresztény seregek elől visszavonuló törökök a templomot felgyújtják. Ezen feltevés szerint ez a templom látszik az ún. francia metszeten toronysisak nélkül, kiégett házak társaságában. Teljes pusztulása a 17–18. századra tehető, amikor is a romossá vált templom a környező házak építésének esik áldozatául.[7]
A négy kardvágás helyszínéül szolgáló Szent Márton templom kiégett tornya a Fehérvár 1601-es ostromát ábrázoló ún. francia metszeten
Az újabb feltevések szerint a Szent Márton-templom és a Koronázódomb inkább a középkori várostól északra a Budai külvárosban vagy a mellette fekvő Novaj faluban lehetett.[8] (A koronázási domb általában a városfalon kívül volt.) A koronázási domb említésének első évében, 1490-ben II. Ulászló a koronázási szertartás egyházi részét követően az eskütételre és a kardvágások megejtésére a nagyobbik külvárosba lovagolt, amely a Budai külvárost jelentette. Szapolyai János 1526-ban a Szent Miklós-szoborhoz lovagolt, ahol a négy égtáj felé megtette a kardvágásokat. A Szent Miklós-szobor a Budai külvárosban lehetett, mivel itt állt a Szent Miklós-prépostság. I. Ferdinánd 1527-ben a Budai külváros szélén álló épülethez lovagolt. Itt esküt tett, majd egy közeli dombon kardjával a négy égtáj felé megtette a kardvágásokat.[9]
Az I. Ulászló király koronázása előtti adatok hiánya miatt kialakult és általánosan elfogadott történészi vélemény szerint a négy kardvágás szokása a 15. században került a koronázási szertartás világi részébe, mégpedig azért, mert az egyre növekvő hatalmú világi főurak nem csak az egyház, hanem az ország, s ezáltal a birtokaik megvédésére vonatkozó esküt is szerették volna a ceremónia kötelező elemének tudni.
Ennek ellenére – emlékezve Kül Tegin feliratára – a kardvágások korábbi eredete mégis valószínűsíthető. A koronázási dombon elvégzett négy kardvágás ugyanis a teljes koronázási szertartáson belül már egy ismételt aktus. Amikor az ünnepség egyházi részében a királyt a Nagyboldogasszony-bazilikában karddal felövezték, akkor az új uralkodó kirántotta és megsuhogtatta azt. A népmesékben szereplő hős szintén megsuhogtatja kardját, ezzel a távolban lévő ellenségét megöli vagy hatástalanítja. A templomban azonban a király a karddal már csak előre, balra és jobbra – tehát háromfelé – suhint. Azért nem négyfelé, mert felszentelt királyként hátra, az Oltáriszentség felé nem vághat. Ez a három irányba történő kardsuhogtatás nem az elsődleges, hanem a „megkeresztelt” forma. Kint a szabadban a legősibb pogány hiedelem érvényesül, amikor a király mind a négy égtáj felé csap kardjával, jelképesen fejezve ki azt, – ami a népmesében élő valóság –, hogy meg fogja állítani az ellenséget, jöjjön az akármely irányból is.[10]
A kardvágások párhuzamaként régebbi korok hasonló aktusai hozhatók fel (pl. nyíllövés, szekercedobás a négy világtáj felé).[11] Bonfini, Mátyás király történetírója – származását és a humanizmus korát nem meghazudtolva – a kardvágást régi római szokás utánzásának mondja, amely szerint az újonnan választott konzul dárdát vet el a Mars-mezőn.[12] A négy égtáj felé végzett óvó-védő varázslat a 20. századot is megélte népszokás formájában: Luca napján kezdték, s tizenhárom napig fonták lószőrből azt az ostort, amellyel a legény az Éjféli mise előtt kiment a keresztútra és kört rajzolt maga köré, majd a négy égtáj felé durrogott.[13] A négy világtáj előfordul mind koronázási, mind egyházi szertartásokon, azonban nem a kardvágásokkal együtt, mivel ez utóbbi tulajdonképpen varázslat, amely megállítja a távolról jövő ellenséget, rosszat.[14]
A fentiek alapján több, mint valószínű tehát, hogy az első ízben 1440-ben lejegyzett kardvágás szertartása már korábban létezett, s az óvó-védő aktus Szent Márton-templom tornyába történő helyezése a régi pogány szokás „megszentelését” és a keresztény királykoronázási szertartásba történő beemelését szolgálta. Annál is inkább, mivel a savariai születésű Szent Márton (316-397) tisztelete már a kora Árpád-kortól jelentős volt. Géza fejedelem 996-ban a Szent Márton-hegyen alapította meg az ország első jelentős egyházi intézményét. Fia, a későbbi Szent István Koppánnyal vívott csatája előtt Szent Márton segítségét kérte. Szent Márton Magyarországnak és királyainak pártfogójává vált, olyannyira, hogy Luxemburgi Zsigmond egy 1427-es oklevelében az ország legfontosabb védőszentjének nevezte.[15]
A Fehérváron utolsóként koronázott I. Ferdinánd fiát, I. Miksát már a törökveszély szempontjából biztonságosnak tekintett Pozsonyban koronázták magyar királlyá 1563-ban. Összesen tizenegy uralkodó fejére került a Szent Korona a pozsonyi Szent Márton-templomban: tíz királyéra és egy királynőjére, Mária Teréziáéra.
A kép közepén lévő, első pozsonyi koronázási dombot – fehérvári előkép alapján – I. Miksa koronázására építették 1563-ban
A pozsonyi Koronázási domb – latin szövegekben Monticulus regis, Mons regis (királyhegy) – már az első, 1563. évi koronázás alkalmára elkészült a Halász kapu környékén, a mai Vigadó helyén. Egy portugál szemtanú 1687-ben a királyi eskü helyszínét Királyok dombjának nevezi.[16] A Koronázási domb anyaga – a székesfehérvári koronázódombbal egyezően – föld és deszka volt.[17] Bár a Koronázási dombot minden szertartás alkalmával újra felépítették majd elhordták, a helyszín kétszáztíz évig ugyanez a térség volt.[18] Az első pozsonyi királykoronázás előkészítő irata fennmaradt. Ebből tudjuk, hogy a magyar tanácsosok 1561-es beadványa a korábbi, székesfehérvári dombot Szent István dombocskájának nevezte. Egy, az 1563-as koronázásról készült leírás pedig szintén a székesfehérvári, Szent István nevet viselő természetes domb utánzatának nevezi a pozsonyi dombot.[19] Ez a két adat azt erősíti, hogy a koronázási domb és vele együtt a négy kardvágás szokása nem I. Ulászlóval kezdődött, hiszen Szent Istvántól eredeztette a hagyomány.
Az 1563 óta létező pozsonyi koronázási domb helyére 1774-ben magtár épült. A szimbolikus helyszín pótlására Mária Terézia egy állandó koronázódomb építését rendelte el, amely 1775-re el is készült a Königsbergerplatz nevű téren. „A kivitelezési munkálatokat Franz Anton Hillebrandt híres bécsi építész felügyelte. A Koronázási domb Duna felé eső déli oldalára egy késő barokk stílusú gránitfalat húztak, amelyet a magyar címer és a Szent Korona domborműve díszített. A dombra három irányból (az északi, nyugati és keleti égtájak felől) kővel kirakott rámpán lehetett felhajtani. A domb lejtőit gyep borította. A feljárók alját az utca szintjén nehéz vasláncokkal zárták le.”[20] Ez a koronázási domb tehát már nem egy földből és deszkából készült dombocska, hanem inkább egy barokkos ízlésű színpad volt.
A Mária Terézia által 1775-ben emeltetett új koronázási domb kilencvenhat évet élt meg Pozsonyban
A nagy műgonddal elkészített koronázási domb azonban már csak két király, II. Lipót (1790) és V. Ferdinánd (1830) koronázásakor kapott szerepet, mivel az ország politikai központja fokozatosan Budára tevődött át.
V. Ferdinánd négy kardvágása a pozsonyi koronázási dombon 1830-ban
A pozsonyi koronázások hagyományát első ízben III. Ferdinánd 1625-ös koronázása törte meg. Ezt a szertartást katonai-biztonsági szempontok miatt Sopronban rendezték meg. Koronázódombnak a város szélén álló, természetes keletkezésű Bécsi-domb délkeleti részét jelölték ki. A helyszínen ma is áll a Soproni Városszépítő Egyesület által 1915-ben emelt emlékoszlop, amelynek felirata szerint „Habsburgi III. Ferdinánd Sopronban 1625. dec. 8-án magyar királylyá koronáztatván. Szent István kardjával innét tette meg a hagyományos kardvágást.”
A soproni Koronázódombon emelt emlékmű
Érdekes történetet jegyeztek fel I. Lipót 1655-ös pozsonyi koronázásával kapcsolatban. Amikor a Budát még megszállva tartó török csapatok vezére meghallotta, hogy Lipót a szertartás során megtette a hagyományos kardvágásokat, fejét beköttette, ágyba feküdt, sebészt hívatott és gúnyolódva panaszkodott, hogy nagy sebet kapott a fején a magyar király kardvágásától. Öröme korai volt, hiszen Budát pont I. Lipót uralkodása alatt szabadították fel a török iga alól.[21] Az ostromban utódja, az utolsó budai pasa is életét vesztette.
I. Lipót 1655-ös pozsonyi koronázása alkalmával a koronázási dombon Szent István kardjával megteszi a négy keresztvágást
Kevesek által ismert tény, hogy a pozsonyi Koronázási domb és a négy égtáj felé történő magyar királyi kardvágás a későbbi osztrák császári koronára is felkerült. II. Rudolf király 1602-ben házi, azaz magán koronát készíttetett a kor leghíresebb aranyművesével, a flamand Jan Vermeyennel. A korona domborművei Rudolf életének négy fontos eseményét ábrázolják. Ezek egyike magyar királlyá történő koronázása, amit a pozsonyi Koronázási dombra való felvágtatása szimbolizál a műtárgyon. A koronát 1804-ben az akkor megalakult Osztrák Császárság koronájává nyilvánították, s az is maradt a birodalom 1918-as megszűnéséig.[22]
A frissen koronázott magyar király a pozsonyi koronázási dombon II. Rudolf házi koronáján (1602). A koronát 1804-ben osztrák császári koronává nyilvánították.
A Koronázási dombot kilencvenhat év fennállás után 1871-ben bonttatta el Pozsony város közgyűlése. Földjét feltöltésre hordták el, a köveit részben eladták, a maradékot pedig utcai szegélykőként hasznosították.[23] A Koronázási domb tér elnevezés azonban a város elcsatolásáig megmaradt, annál is inkább, mivel a koronázási domb helyén állították fel a koronázó-emlékszobrot, ismertebb nevén Mária Terézia-szobrot 1896-ban. A lóháton ülő királynőt, egy magyar nemest és egy marcona vitézt ábrázoló szoborkompozíció Fadrusz János egyik kiemelkedő alkotása volt. A remekművet 1921-ben cseh légionárusok kalapáccsal szétverték.[24]
Az első budai királykoronázásra – másodjára megtörve ezzel a pozsonyi koronázások hagyományát – 1792-ben került sor. I. Ferenc király – a magyar urak által Budára kért, s a korábbiakhoz képest szerényebb – koronázási ünnepségéből sem maradt ki a négy kardvágás. Az aktusra a Duna parton épített „koronázó hegyen”[25] került sor. A dombnak helyet adó teret a később térképek Königs Platz, majd Király tér néven említik. Ma Bem József térnek hívják.
I. Ferenc négy kardvágása a budai ferences kolostornál, 1792
I. Ferenc József koronázására szintén Budán került sor 1867-ben. A koronázási dombot a Lánchíd pesti hídfőjénél lévő Kirakodó téren, a mai Széchenyi István tér déli részén építették fel a pozsonyi koronázási domb tervei alapján. A dombot magát Koch Henrik osztrák és Szkalnitzky Antal magyar építész, a dombra felvezető út kőkorlátjait Feszl Frigyes tervezte. A korabeli tudósítás szerint a másfél öl (közel három méter) magas és húsz méter átmérőjű földhányásra három széles feljáró vezetett fel, melyeket kőkorlátok szegélyeztek. A domb alját láncok határolták el a tértől, a tetején pedig a megyék és városok szentelt földjén taposott a királyi láb. „A királydomb kőkorlátai bíbor bársonynyal voltak befödve s ez a fehér korláttal s a domb tövében zöldelő gyeppel együtt a legszebb nemzeti háromszint alakitá.”[26]
A királydomb 1867-ben
A magyar királykoronázások történetében ez alkalommal fogalmazódott meg először követelményként, hogy a vármegyék, kerületek, székek, szabad királyi és rendezett tanácsú városok „tiszta”, tehát történetileg nevezetes helyről származó földet küldjenek a domb felépítéséhez. Költői szavakkal fogalmazta meg ugyanezt a Vasárnapi Ujság írója a koronázás másnapján: „A király-domb földje is szent. Nem egyszerűen, akárhonnan összehordott halom az csak. Az ország minden megyéje megküldi saját földjéből hozzá a maga részét: a haza ez kicsinyben. S van-e megye, melynek valamely történeti nevezetességű pontja ne volna, melyet magas dicsőség vagy nemzeti gyász emlékei ne szentelnének? Melyet vér nem öntözött, vagy mely történetünk valamely nevezetes forduló pontjának ne lett volna tanuja? Minden megye a történeti emlékű helyekről veszi a földet a király-dombhoz. Egész történetünk könyve az, viszontagságaink, dicsőségünk és gyászunk emlékoszlopa.”[27]
„A királydomb feltöltésére Pest-városa a fél köblábat (azaz kb. 1/6 köbméter földet – a szerk.) a város öt részéből az illető egyházak telkeiről, a Hermina kápolnától, a Kőbányából s a Rákoson levő királydombról küldte be.”[28] A helyhatóságok által beküldött ládák felbontása nyilvánosan, ünnepélyes formában folyt. Hangosan kiáltották ki a felbontott ládát küldő helyhatóság nevét, majd a földet szétszórták a dombocskán. Az eseményt fizetős tribünökről, illetve a környékbeli ablakokból lehetett a legjobban figyelemmel követni, de magát a koronázó dombot is azért építették már a legkorábbi időktől kezdve, hogy a négy kardvágás aktusát végző király a tömegből kiemelkedve a lehető legtöbb ember számára látható legyen.[29] Semmi sem példázza szemléletesebben a magyar történelem gyászos fordulatait, mint az a tény, hogy Ferenc József 1867-ben azon a téren esküdött fel Magyarország védelmére, amelyet tizennyolc évvel korábban az ő parancsára lőtt rommá a császári hadsereg.
Székely Bertalan: Kardvágás, 1867 körül
A koronázási dombot térrendezési okokra hivatkozva már 1874-ben el akarták bontani (helyére a király lovasszobrát szánták), a kiegyezést övező nemzeti kegyelet jóvoltából azonban tíz évig a helyén maradhatott. A gondot az az erkölcsi kérdés jelentette, hogy mit kezdjenek az ország nevezetes helyeiről egybehordott földdel. Felmerült, hogy „a Városliget egy kiváló helyére fog tétetni”[30], ám a törvényhatósági bizottság az elszállítás magas költsége miatt végül úgy döntött, hogy „legcélszerűbb és leghelyesebb, ha a kérdéses föld ott, hol jelenleg is van, azon történeti érdekességgel bíró téren, egy e célra ásandó gödörbe alásüllyesztetik és kőlappal fedetik be.” Ez meg is történt 1877-ben.[31] A kerítés egy részét 1884-ben a János-hegyen épített Erzsébet emlékhely, másik részét az Istenhegyen 1890-ben kialakított Eötvös-kert kerítéséhez használták fel.[32]
A koronázási domb és a négy kardvágás IV. Károly 1916-os, a világháború miatt szerényebb koronázási ünnepségének szintén elengedhetetlen eleme volt. Akkor még nem sokan sejtették, hogy ez a koronázás lesz a történelmi Magyarország utolsó nagy politikai eseménye és a történelmi magyar elit utolsó seregszemléje.
A budavári Szent György téren felépített koronázási dombot Kós Károly tervezte. A kerekded alaprajzú halom a tér hossztengelyében helyezkedett el, a Sándor-palota déli homlokzatának vonalától kissé délebbre. A négy égtáj irányából négy kis, balusztrádok közé fogott rámpa vezetett fel a tetejére. A domb rámpák közötti körcikk alakú oldalait gyeptégla fedte, közepükön kör alakú virágdísszel.[33] A koronázó dombot ez alkalommal is a törvényhatóságok történelmi nevezetességű helyeiről származó földből emelték. „Jó, komoly, öreg göröngyök voltak együtt az ország minden tájáról. Budapest székesfőváros ismét a Rákosmezőről küldött földet. Amikor a király a kardvágásokat elvégezve lovával elindult a királyi palota felé, a koronázási dombot ellepte a sokaság, s a „díszmagyaros urak, zászlóvivők, katonák, mindenki, aki csak tehette, leborult a föld mellé és emléket kért tőle… Drága kincsként rejtegette a rögöket, aki csak tehette, a szent rögöket.”[34] Szétszedték piros-fehér-zöld virágait, puszta kézzel kitépték a gyepes földet, elrejtették s elvitték. Akinek nem jutott a virágból és a földből, leszedte a girlandokat, a díszítésül szolgáló fenyő gallyakat, a szines szallagokat: mindenki igyekezett magával valamit elvinni.[35]
Jávor Pál: IV. Károly kardvágása
Az 1917 januárjában elbontott koronázó dombból származó rögök nem csak a koronázási emlékre vágyó résztvevők zsebébe kerültek, hanem igényes kivitelű emléktárgyakba is. A koronázási domb földjét dísztárgyként üvegkoronába zárva árusította a Hadsegélyező Hivatal; a bevételt a rokkantak, hadiözvegyek és -árvák javára fordították. „A közönség páratlan érdeklődéssel fogadta a gyönyörű koronázási emléket. Az érdeklődés oly nagy volt, hogy két nap alatt teljesen elfogyott a készlet első sorozata”[36] – tájékoztat a korabeli sajtó. Néhány darab még napjainkban is fel-felbukkan hagyatékokban és aukciókon.
Az 1916-os koronázási domb földje a Szent Koronát formázó emléktárgyba rejtve
Az emléktárgy alja
Óbudán is volt egy Királydomb vagy más néven Királyhegy. A Nagyszombat – Pacsirtamező – Viador – Szőlő utca által határolt ovális alakú telektömbre az 1838-as árvíz után egy, harminc földszintes házacskából álló nyomornegyed épült.[37] A két világháború között végzett bontásuk, majd a területen folytatott ásatás eredményeként kiderült, hogy a középkorban Királyhegynek nevezett dombocska az ókori Aquincum katonavárosi amfiteátrumát rejtette mintegy 4–4,5 méternyi feltöltés alatt. Az eredetileg földből épült amfiteátrumot i.sz. 145 körül építették újjá kőből, gladiátor- és állatviadalokra használták. 131,8 méter x 108,4 méter tengelyméretével a Duna-vidék legnagyobb amfiteátruma volt. A honfoglalás korában romjai képezték Kurszán várát[38], de később vesztőhely is állt ezen a helyen.
1983-ban Koltay Gábor rendező – felelevenítve az amfiteátrum eredeti rendeltetését – falai között szerette volna megtartani az István, a király című rockopera ősbemutatóját. „A különböző jelenetekhez már megvoltak a díszlettervek, a főváros vezetőitől is megkapták az engedélyt, de a Műemléki Felügyelőség nem engedélyezte az előadást, attól tartva, hogy a színházi beavatkozás többet árt, mint használ az építmény- maradványoknak.”[39] Ezt követően esett a választás a Városligetre. Színpadnak a Szánkódombot jelölték ki, amely a közhiedelemmel ellentétben nem a millenniumi ünnepségek óta emelkedett a ligetben, hanem csak a hetvenes évek óta. A Budapesti Nemzetközi Vásár elköltözése után elbontott épületek anyagából építették 1974–78 között, a Városliget rendezéséhez kitermelt földből az Olof Palme sétány mellett, a Magyar Alkotóművészek Házával majdnem szemben. Tévedés tehát az, hogy a rockopera ősbemutatójának otthont adó dombot a Millennium alkalmából emelték a vármegyék földjéből, valamint az is, hogy az István, a király előtt bármikor is Királydombnak nevezték volna.[40]
A Népszava 1983. július 13-i száma arról értesít, hogy „a vártnál nagyobb érdeklődésre tekintettel az Óbudai Amfiteátrum helyett a városligeti Királydombon tartják meg Szörényi Levente – Bródy János: István, a király című rockoperájának ősbemutatóját”. Csak az érintettek tudják, hogy a Magyar Nemzetben említett Műemléki Felügyelőség vétója vagy az elvtársi Népszavában olvasható „vártnál nagyobb érdeklődés” – netán mindkettő – miatt került sor végül az ősbemutatóra a Városligetben, s tevődött át az óbudai Királydomb név – máig sem hivatalosan – a városligeti Szánkódombra.
Kontos Gábor
Ez a tanulmány és az alapjául szolgáló kutatómunka a Patrióták támogatóinak adományából tudott megvalósulni. Kérjük, támogassa a további értékmentő munkát! Bankszámlaszámunk: 63200171-11070966
Irodalom Anton = Anton Klipp: A pozsonyi koronázási domb, in Honismeret, 34. évf., 4. sz., 2006 Az Ujság = Az Ujság, 15. évf., 140. sz., 1917.02.02. Bartoniek = Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története (1939), Akadémiai Kiadó Reprint Sorozata, Budapest, 1987 Duca = Duca di Salina: A Rudolf-korona – II. Rudolf házi koronája (Hauskrone), avagy az osztrák császári korona, in http://multbanezo.blogspot.com/2009/09/rudolf-korona-ii-rudolf-hazi-koronaja.html Élet és Tudomány = Élet és Tudomány, 20. évf., 13. sz., 1965.04.02. Fitz = Fitz Jenő: A középkori Szent Márton-templom Székesfehérvárott, in Művészettörténeti Értesítő, 5. évf., 1. sz. Fügedi 1. = Fügedi Erik: Uram, királyom…, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1984 Fügedi 2. = Fügedi A magyar király koronázásának rendje a középkorban, in Székely György: Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984 Hende = Hende Fanni: Politikai reprezentáció a magyar országgyűléseken 1687 és 1765 között, doktori (PhD) értekezés, PPKE BTK, 2017 Kaposvári = Kaposvári Gyula: A koronázási domb és nemzettudat 1916-ban, in Honismeret, XXIV. évf., 1996/6 Képes = Képes Géza: Kőbe vésett eposzok, Helikon Kiadó, Gyomaendrőd, 1982 Kmety = Dr. Kmety Károly: A magyar közjog tankönyve, Politzer Zsigmond és Fia, Budapest, 1902 Lestyán = Lestyán Sándor: Pest-budai regélő, Officina, Budapest, 1940 Magyar = Magyar Károly: A budavári szent György tér és környékének, in Tanulmányok Budapest Múltjából 31., Budapesti Történeti Múzeum, 2003 Magyar Kurir = Magyar Kurir, 6. évf., 26.sz., 1792.03.30. Magyar Nemzet = Magyar Nemzet, 50. évf., 89. sz., 1987.04.15. Majkó = Majkó Zsuzsanna: Tényleg, miért is Királydomb?, in https://ujjealigetben.blog.hu/2018/01/22/tenyleg_miert_is_kiralydomb Pallas = A Pallas Nagy Lexikona 10. kötet, 1895, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest Pálffy = Pálffy Géza: Régi szokások – Új kihívások: Uralkodókoronázások a kora újkori Magyarországon, in Rubicon, 2017, 1-2. sz. Pesti Hírlap = Pesti Hírlap, 38. évf., 363. sz., 1916.12.31. Póczy = Póczy Klára: Mit használhatott fel Aquincum településszerkezetéből a középkori Aquincum?, in Építés-Építészettudomány, 15. kötet, 1-4. szám, Akadémiai kiadó, Budapest, 1983 Reich = Reich Szabina régész (Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum) szíves közlése Rokken = Dr. Rokken Ferenc: A Ferenc József-tér, in Tanulmányok Budapest múltjából, Budapesti Történeti Múzeum, 1933 Soltész = Soltész Ferenc: A koronázási kardvágás érmeken (előadás, Magyar Numizmatikai Társulat, Budapest, 2013.02.19.) Stipkovits = Stipkovits Jánosné: Horvátkimle népszokásai, főiskolai szakdolgozat, 1969 Ujházi – Kliszek = Dr. Ujházi Loránd – Kliszek Németh Noémi: A szerzetestől és a püspöktől a katonáig, avagy a Szent Márton kultusz formálódása, in Felderítő Szemle, 15. évf., 2016, 4. sz., KNSZ, Budapest Vasárnapi Ujság = Vasárnapi Ujság, 11. évf, 23. sz., 1867.06.09. Vörös = Vörös Károly: A koronázási domb szimbolikája, 1867, in História, 18. évf., 1996, 8. sz
- Pallas, 560
- Kmety, 178
- Képes, 29, 34
- Soltész
- Fitz, 29
- Bartoniek, 40
- Fitz, 29
- Reich
- Bartoniek, 114, 120
- Fügedi 1., 60-61
- Fügedi 2., 271
- Bartoniek, 140
- Stipkovits
- Fügedi 2., 271
- Dr. Ujházi – Kliszek, 37-38
- Hende, 73
- Pálffy, 10-11
- Anton, 45
- Hende, 73
- Anton, 45
- Bartoniek, 149
- Duca
- Anton, 45
- Anton, 48
- Magyar Kurir, 420 o
- Vasárnapi Ujság, 299
- Vasárnapi Ujság,, 281
- Budapesti Közlöny. Hivatalos Lap, 1. évf., 68.szám, 1867.06.01., 786 o.
- Vörös, 6
- Budapesti Közlöny. Hivatalos Lap, 3. évf., 58. sz., 1869.03.12., 720 o.
- Lestyán, 177-178
- Rokken, 62
- Magyar, 89
- Kaposvári, 36
- Pesti Hírlap, 12
- Az Ujság, 9
- Élet és Tudomány, 587
- Póczy, 336
- Magyar Nemzet, 5
- Majkó