1944-45-ben a Délvidéken, de főként az 1941-ben hazatért Bácskában a jugoszláv partizánok szörnyűséges népirtást követtek el a magyar és német polgári lakosság ellen. A mértékadó becslések szerint mintegy 40 ezer magyar áldozatot követelő genocídiumot, melyet Josip Broz Tito emberei rendeztek meg, sokan az utolsó rácjárásnak tartják. Több volt ez, mint vérbosszú a sokat emlegetett hideg napok miatt, sokkal inkább a Trianonban elrabolt területek délszláv jellegének megteremtése volt a módszeres tömeggyilkosságok mozgatórugója. Az elhallgatott tragédia emlékezetét ápoló Keskenyúton Alapítvány elnökével, Cseresnyésné Kiss Magdolnával Hetzmann Róbert beszélgetett.
A Keskenyúton Alapítvány jóvoltából a „délvidéki kis magyar gulágról” több tucat könyv jelent meg az ismeretterjesztő monográfiáktól kezdve a tényregényen át a dokumentumgyűjteményig, nem is beszélve a hosszabb-rövidebb filmekről. Tizenöt éve a délvidéki tragédiáról még azt sem tudtuk, hogy létezett. Ehhez képest kétségtelenül előrébb vagyunk, de mégis hol tartunk ma?
Cs.K.M.: Ma már kimondhatjuk, hogy 1944-45 telén szervezett népirtás folyt a Délvidéken. Szabadon emlékezhetünk meg áldozatainkról akár Szerbiában is. Sorozatban jelennek meg újabb kutatási eredmények szerb történészek kutatásai alapján.
Aki követi a munkásságukat, tudja, hogy Verbászról származik. A módos bácskai mezőváros főutcáján, amikor a Seidl-ház előtt elhalad, mindig lelassít. Mit jelent az a ház Önnek?
Cs.K.M.: Verbászon áll még anyai nagyszüleim háza, régebben pizzéria működött benne, most valami kaszinóféle. Sokszor beültem egy kávéra és láttam, hogy a falakról még a régi képeket sem vették le, sok mindent felismertem a csak régi fotókról ismert házban. Anyai nagyszüleim idejekorán elmenekültek, ők mindenüket elveszítve túlélték a borzalmakat. Nagyapám még munkát is talált Magyarországon, de igen gyorsan meghalt. Nagyanyám velünk élt, úgy, hogy egyetlen fillér nyugdíja nem volt. Sosem panaszkodott. Bölcsességével, szeretetével még dédunokáinak is példát mutatott.
Másik nagyapja, Kiss Tibor egyike volt a partizánterror áldozatainak. Hogyan őrizte a család az elvesztett férj, szülő és nagyszülő emlékét?
Cs.K.M.: Hosszú hallgatással. Novemberi születésű vagyok, kisgyerekként nem értettem miért a sok sírás, szomorúság akkortájt a mi családunkban. Apai nagyapám hiányzott a családból, de mivel Nagyanyám az akkori Jugoszláviában élt és kevés személyes élményem volt vele, nem kérdeztem, hogy miért nincs. Kisgyerekként csak a jót és a szépet halottam szüleim szülőföldjéről, de apám, aki nem állt be a szerb hadseregbe, sosem mert visszamenni Jugoszláviába. Fiatal házasként idejében elmenekültek, de a háború során egymást is elveszítették, anyám rokonoknál Budapesten élte át az ostromot és semmit sem tudva a Bácskában történtekről, ahogy lehetett, visszament Verbászra. Borzalmakkal kellett szembenéznie, sok nehézség és rettegés után ő is átszökött Magyarországra.
Az 1944-45-ben történt népirtás minden próbálkozás ellenére egy igazi ki nem beszélt, meg nem írt történet. Mit kezdjen vele egy XXI. századi magyar fiatal?
Cs.K.M.: A bűn nem akkor teljesedik be, amikor azt elkövetik, hanem akkor, amikor azt elfelejtik. A kommunista bűnök egyike a történelemhamisítás és a bűnök elfeledtetése, pedig a bűnök elfedése szüli az újabb bűnt. Az 1942-es újvidéki razziát beírták a történelemkönyvekbe mint a magyarok által elkövetett bűnt, de ott nem keresték az ok-okozati összefüggést.
A népirtások utótörténetének megvan az a sajátossága, hogy az idő előrehaladtával folyton növekszik az áldozatok száma. Itt azonban paradox módon mintha csökkenne. Hogyan lehetséges, hogy olyan kommunista hátterű történészek, mint A. Sajti Enikő vagy Glatz Ferenc irányítsák a téma kutatását?
Cs.K.M.: A. Sajti Enikő hivatkozható történésze a kornak, csak megfelelő szemlélettel, magyar szempontból kell kezelni kutatásainak eredményét. Tény, hogy a rendszerváltozás után is nemzedékek nőttek fel a csak a magyar kommunistákra jellemző internacionalista történelemszemléleten, vagyis az „eszme” érdekében feláldozták a nemzeti érdekeket. A szerb, a román, a szlovák kommunista előbb volt nacionalista és csak utána kommunista, így alakulhatott ki a kettős mérce gyakorlata ezen a területen is.
Csak az volt áldozat, aki meghalt?
Cs.K.M.: 1944-45-ben fiatal férfiakat öltek halomba. Özvegyek, árvák maradtak utánuk, akik a puszta létükért küzdve, megbélyegezve éltek a titói Jugoszláviában. Áldozati létben élni nem egészséges, és a visszaemlékezésekből úgy látom, hogy azok a családok tudtak egészségesen, ép elmével túljutni ezen a tragédián, ahol őrizték az apák emlékét és egészséges ártatlanság tudattal tudták megőrizni méltóságukat.
Sokat hallottunk mostanában három sajkásvidéki faluról, amelyek magyar lakosságát kollektív háborús bűnössé nyilvánította a jugoszláv kommunista hatalom.
Cs.K.M.: Csurog, Zsablya és Mozsor az a három falu, amelyiknek teljes magyar lakosságát kollektív háborús bűnössé nyilvánították, minden ingó és ingatlannal vagyonuktól megfosztották és a lágerbe hurcolták őket. A lágerből való kiszabadulásukat követően nem térhettek vissza a falujukba, földönfutóvá váltak. A kollektív bűnösség elvét a civilek harcának köszönhetően, magyar politikai nyomására 2013-ban eltörölték, de az érintett családoknak a rehabilitációs eljárásokat ezután is egyenként kellett lefolytatniuk. A sokszor megalázó és elhúzódó pereket kevesen tudták vállalni, 2016 decemberében pedig lezárult a rehabilitációs kérelmek beadásának lehetősége.
Beszéljünk egy kicsit a tömegsírokról. Nem ritkán dögtemetők, szemétlerakók, autópályák takarják el az egykori vesztőhelyeket. Hány tömegsírt tártak fel eddig? Vagy a kérdésfeltevés is komolytalan?
Cs.K.M.: Nincs tudomásom egyetlen 1944-45-ös tömegsír feltárásáról. Örülnénk, ha mindegyiket meg tudnánk méltóképpen jelölni.
Az 1942-es délvidéki razzia komoly mementót kapott az újvidéki Duna parton, ellenben Makovecz Imre emlékműve még mindig nem áll sehol. Még nem telt el a kellő idő, vagy a politikai akarat fogyott el?
Cs.K.M.: A politikai akarat az, ami hiányzik. Nincs egység még a délvidéki pártok között sem a Makovecz emléktorony megépítésével kapcsolatosan. Néhány év és Újvidéken nyoma sem marad, hogy ott valaha magyarok éltek: a régi házak eltűnnek, a Futaki úti temetőben végleg felszámolják az I. világháborús magyar emlékeket is, pedig a Makovecz torony megőrizhetné a temetőben elhantolt minden magyar emlékét is az utókornak.
Ha előveszünk egy Délvidék-térképet, azt látjuk, hogy tele van Tito marsall utcákkal, a Bánság szerbiai részének „fővárosa” pedig a mai napig a tömeggyilkos Zrenjanin nevét viseli. A partizánromantika egyesek szerint töretlenül él. Lehet-e így őszinte megbékélésről beszélni?
Cs.K.M.: Igen, a szerbek büszkék a partizánjaikra, és azt gondolom, ez az ő dolguk. Számomra az érthetetlen, hogy a magyarok többsége reflexszerűen szégyenkezni kezd, ha például Szombathelyi Ferenc vagy Deák Leó nevét hallja Mindkettőjüket háborús bűnössé nyilvánították az újvidéki koncepciós perek során. Szombathelyit legalább Magyarországon rehabilitálták, de Szerbiában ők háborús bűnösök még ma is.
A túlélőknek és a leszármazóknak a délvidéki tragédia egy érzelmi ügy. De jóval több ez annál, minthogy ezzel lezártnak tekintsük az emlékezetpolitika szempontjából. Mit üzen a patrióta fiataloknak, miért kell bevésni az 1944-45-ös vérengzéseket történelmi tudatunkba?
Cs.K.M.: A leszármazottak nagy részének erkölcsi és anyagi ügy is. A kollektív háborús bűnössé nyilvánításon túl a kivégzetteket utólag és egyenként koholt vádak alapján háborús bűnössé nyilvánították. A háborús bűnösöktől pedig elkobozták a vagyonukat, házukat, földjüket, mindenüket elvették. Gyerekeik és még az unokáik is másodrendű állampolgárrá váltak szülőföldjükön. A patrióta fiataloknak pedig üzenem: Nagy még az adósságunk és sok még a feladat, de nagyapáink eltitkolt tömegsírjai 2010 óta végre fokozatosan a történelmi magyar haza részévé válnak. Lassan talán ők is ott nyugodhatnak abban a jelképes, hatalmas sírkertben, amely a szolyvai emlékparktól, a Duna-deltába elhurcolt, és ott kegyetlenül elpusztított erdélyi és partiumi magyar halottak jelöletlen nyughelyén át, a csehszlovákiai üldözött, kitelepített, bebörtönzött és kivégzett magyarok fájdalmával együtt teszi tragikussá számunkra a Kárpát-haza XX. századi történelmét. A hazát ma is meg kell védeni, ma sem eladó. Történelmünk tudatában kell megvédenünk keresztény értékeinket, mert a tragikus fejezetek legidőszerűbb tanulsága, hogy gyalázatos ideológiára hivatkozva közönséges bűnözők, mai szóhasználattal terroristák gyilkoltak halomra ártatlan embereket.