Igazi, de hamisított felvidéki tájon jártunk

Rövid, de igen tanulságos utazást tettünk a Felvidék legfejlettebb és egyben legtávolabbi, északnyugati részén. Csák Máté, autógyárak, Mečiar és Slota: ezeket a kellemes és kellemetlen szavakat hallottuk még néhány éve is, ha Trencsén vagy Zsolna városát említették meg a hírekben. Magyar emlékek után kutatva ideje volt élőben is utána járnunk, hogy mennyire élnek még a régi beidegződések és tényleg legendásan tiszta szlovák-e, vagyis magyarmentes ez a táj.

Nem jellemző a magyar utazó Északnyugat-Szlovákiában, pedig több középkori (magyar) műemléket találhatna itt, mint a Felvidék déli sávjában. Nem meglepő ez, ha tudjuk, hogy nem csak a tótok, hanem a Magyar királyság épületei is sokkal kevesebbet szenvedtek, pusztultak erre felé, mint a síkvidéki területek. Akár azt is hihetnénk, hogy fent északon, a Vág völgyében, ahova már évszázadokkal ezelőtt is csak módjával hatolt fel a magyar etnikum, végre eredeti és elsőrangú szlovák történeteket és hírességeket találunk majd. De nem! Még itt, ezen az ősinek mondott tót vidéken sem tudnak szalonképes szlovák múltat prezentálni magyar alapanyag nélkül. Persze ez a helyieket egyáltalán nem, legfeljebb minket zavart.

Történelemgyártó automata

A Csák Máté és Vladimír Mečiar fészkeként elhíresült Trencsénben (Trenčín) és környékén már a múlté a 90-es évekre jellemző borongós hangulat. Pedánsan rendben tartott házak és közterületek jellemzik a Vág völgyének településeit. Matúš Čák, azaz Csák Máté, akinek sasfészke felújítva őrködik a város felett. Csák Máté volt már minden csak magyar főúr nem a kitalált szlovák középkorban. Hiába rendeztek be várában szlovák rémfigurákat és elszlovákosított nevű magyar családok címereit bemutató kiállítást, a falakból mégsem szlovák miliő árad.  Akinek gyűjtőszenvedélye netán a középkori szlovák pénzekre is kiterjed, a helyi automatákban beszerezheti az első darabokat két euróért.

Károly Róbert és János cseh király trencséni találkozója nyitotta meg 1335-ben a később Visegrádon – immár Kázmér lengyel királlyal kiegészült – visegrádi királytalálkozót. Persze akkor még V3-ról szóltak a hírek, nem V4-ről.

Annak ellenére, hogy ma már nem látható, Trencsén egyik nevezetessége a Hunnia-dombormű. 1916-ban vésték a várhegy sziklafalába az első világháborúban elesett hősök emlékére. A megszállás után a város vezetősége a fenyegetések ellenére sem volt hajlandó eltávolítani az emlékművet, ezért a csehszlovák hatóságok a domborművet gipsszel bevakoltatták és Ján Giskra huszita zsoldosvezér domborművével takarták el. Ezt az újabb domborművet mi is megtekintettük az egykori Erzsébetről Tátrára átkeresztelt szálloda melletti sziklán.

A Trencsén melletti Nagyegyházason (1899-ig Kosztolna, szlov. Kostolné) elfeledett szabadságharcos emlékműre bukkantunk. „A kosztolnai ütközetben 1848. okt. 28. A’ hazáért és szabadságért elesett honfiak emlékének. Trencsén megye közönsége 1875” hirdeti az emlékmű magyar és szlovák felirata. Furcsa módon az emlékművön ma is megvan a koronás magyar címer.

Vár állott, most giccsparádé

A Vág völgye Trencséntől kezd igazán festőivé válni. Az itt álló középkori várromok évszázadok óta méltán ihlettek meg minden utazót, köztük bennünket is. A magyar irodalomkedvelőknek ismerősen csengenek az ősi nemesi sasfészkek veretes nevei. Szerencsére a várfalak ma is állnak, a magyar múlt tárgyi mementóiként. Ami viszont a falakon belül megy, arról jobb volna nem beszélni, de mégis muszáj.

Az a legjobb eset, ha a várnál csak egy rövid tájékoztatót találunk. Ez esetben ugyanis – miután kibosszankodtuk magunkat az elszlovákosított nevű magyar birtokosok nevein és a tendenciózus történelem-hamisításon – nyugodtan gyönyörködhetünk a romokban és a kilátásban. Ebbe a kategóriába esik František Nádašdy és Alžbeta Bátoriová, azaz Nádasdy Ferenc és Báthory Erzsébet vára Csejtén (Čachtice). Bármennyire is rémmesébe illőek a vár falai, a koncepciós per áldozatává lett csejtei úrnő nem itt, hanem reneszánsz kastélyában követte el állítólagos szadista rémtetteit. Ez az épület a falu közepén ma is áll.

Sztrecsény (Strečno) vára ma is olyan romantikus, mint a száz évvel ezelőtti képeslapokon. A függőleges vízparti sziklán magasodó vár látképét még nem rontották el hidak és lakótelepek, csak a vár aljában felépített szlovák skanzen boronaházai ütnek el szellemiségben és minőségben az évszázadokkal korábbi falaktól. Sztrecsény úrnője volt Wesselényi Ferencné Bosnyák Zsófia (1609-1644), a szegények és betegek nagylelkű segítője. 1689-ben az itteni várkápolnában bukkantak rá mumifikálódott holttestére, amelyet Vágtapolca templomába helyeztek át. A már életében szentként tisztelt Bosnyák Zsófia sírja búcsújáró hely lett; hamvait 2009-ben egy helyi férfi felgyújtotta és porrá égette.

Kétség nem fér hozzá, hogy Beckó (Beckov) vára a Vág völgyének egyik leglátványosabb középkori épülete. Örömmel láttuk, hogy az Árpád-korban még Bolondócnak nevezett vár falait folyamatosan újítják, sőt még egy pocsékul lefordított magyar nyelvű tájékoztatót is nyomtak a kezünkbe.   A falakon belül viszont szellemi nihil tobzódik. Idehaza egy valamire való várban korabeli festményeket, bútorokat, történeteket, tehát az egykori tulajdonosok, magyarul a valós történelem emlékeit teszik közszemlére. Északi szomszédunknál viszont az igazság a morva-szlovák kontinuitással és a középkori Szlovákia meséjével etetett látogatóknál zavart okozna a fejekben. Ehelyett egészen elképesztő módon az ún. szlovák néphit rémalakjaival vannak megtöltve a várak termei. Dinoszaurusz- és godzilla-szerű lényektől kezdve bedrogozott tekintetű sellőig terjed az itt kiállított bábuk repertoárja. Szomorú, hogy Trencsén mellett Beckó vára is oda süllyedt, hogy ilyen gagyival tömik tele a termek egy részét.  Az udvaron „hamisítatlan” szlovák középkori jeleneteknek lehettünk szemtanúi: volt itt A gyűrűk urából idecsöppent szlovák solymász szép ragadozó madarakkal, mini állatkert csüngőhasú vietnámi malacokkal stb.  Ezek után több várba már nem volt kedvünk belépőt váltani.

Vagyis elnézést. A Zsolna melletti Budatin várában megtaláltuk az egyetlen őszintének ígérkező szlovák kiállítást, amelyet szívesen megnéztünk volna. A világjáró drótos tótok és a hegyi fafaragók műveinek gyűjteménye azonban éppen zárva volt a Balassák egykori kastélyában.

Magyar felirat és szó Slota városában

A Szlovák Nemzeti Párt egykori primitív és alkoholista elnöke tizenhat éven át volt Zsolna (Žilina) polgármestere. Engesztelhetetlen magyargyűlöletének egyik állítólagos oka első, magyar felesége. Az általa vezetett Zsolna a 90-es években a magyargyűlölők központjának számított, ahová magyarországi turisták nem nagyon merészkedtek. A jómódúnak számító iparváros központjában ma is látható díszes kivitelű, de ordas történelmi hazugságokat tartalmazó emléktáblák az ő „szellemi” aknamunkájának mementói.

Lábasházakkal díszített főtere majdnem teljesen ép. Az árkádok sora által létrejött hosszú folyosók fedett elárusító térként és sétahelyként funkcionáltak. 1370-ből származik az ún. Zsolnai Jogkönyv, amely később mintául szolgált a többi szabad királyi város belső igazgatásához is. I. (Nagy) Lajos 1381-ben adta ki Privilegium pro Slavis elnevezésű kiváltságlevelét, amely a németekkel egyenlő jogokkal ruházta fel a Zsolnán lakó szlávokat; tehát – a hazugságokkal ellentétben – nem a később kialakult és városba költözött szlovákokat.

Zsolna reneszánsz és barokk kori műemlékeit időben jóval megelőzi a 13. századi, tiszta román stílusú Szent István király-templom. Szentélyének boltozatán Árpád-házi szenteket ábrázoló freskók (voltak). A kis templom a valaha külön falunak számító Szentistvánpatakán épült. Az értékes műemlék történelmi árnyékában a szlovákok kényelmetlenül érezhették magukat, valószínűleg ezért avattak egy Szent Cirill és Metód kápolnát 1927-ben. Mindez nem volt elég: az Árpád-kori templom Szent Istvánt, Szent Imrét, Szent Lászlót és Szent Erzsébetet ábrázoló freskóját 2009-ben lemeszelték, mivel művészetileg kevésbé voltak értékesek és amúgy sem lehetett már rendbe hozni – szólt a mese. Egyszer volt, hol nem volt magyar múlt.

Zsolnán számítottunk a legkevésbé arra, hogy egy főtéri boltív alól szándékosan megkímélt régi magyar feliratba botlunk, arra meg végképp nem, hogy az árkádok alatt ücsörögve magyar telefonbeszélgetést hallunk, s a felszolgáló hölgy is elárulja végül, hogy ért magyarul. Ha ezt Slota olvasná, mérgében biztosan lehúzna még egy borovicskát.

Szlovák kirakatfalu, német és bolgár múlttal

Zsolnától délre a Rajcsanka-völgy végében meglátogattuk az apró Csicsmány (Čičmany) falut. Fehér színű geometrikus, valamint stilizált növényekkel és állatalakokkal telepingált házai ma a hagyományos szlovák falu díszleteként szolgálnak az utazási prospektusokban. Inkább nevezhetnénk Giccsmánynak, mint Csicsmánynak a falut, ugyanis az 1921-es tűzvész után újjáépült falu házai már elvesztették ősi formájukat és az eredetileg visszafogottan alkalmazott díszítések is ízléstelenül beborítanak minden fafelületet, amely alól még a kinti budi sem kivétel. Ha jobban utánanézünk, kiderül, hogy a Rajcsanka-völgy első földműves falvait német telepesek alapították a kora Árpád-korban. Az itteni német etnikum kérdéskörével még a Harmadik birodalomban is foglalkoztak. A szlovák eredet Csicsmány falu esetében is erősen kétséges: az itteni építészeti stílust kutatva sokan felfigyeltek annak németes jellegére, de a balkáni származás sem légből kapott. A német lakosságú Körmöcbányán, Brandenburgban és a Baltikumban voltak a csicsmányihoz hasonló épületek, míg a helyi hímzések motívumainak Délkelet-Európában vannak párhuzamai. A hagyomány szerint a falut a török elől menekülő bolgárok alapították 1410-ben. Bármelyik verzió is nyer bizonyítást, a szlovák eredet így is, úgy is ugrott.

Hullarablás állami szinten

Nevezetes halott síremlékét kerestük fel a Trencsén melletti Hegyesmajtényban (Mojtín). Itt, szülőfalujában temették újra 2013-ban – szlovákként – Skultéty László (1738-1831) zászlótartó huszárt, a világ leghosszabb ideig szolgált katonáját – Háry János figurájának ihletőjét. 81 év szolgálati viszony után, 94 éves korában szerelték le, amikor már nem tudta lovát megülni. Korának valamennyi háborúját megjárta, huszonkét hadjáratban vett részt. Életénél csak holtában érték nagyobb kalandok: a 2013-as újratemetése előtt – a román államhatalom együttműködésével, az RMDSZ érdektelensége mellett – kihantolták az újaradi katolikus temetőben lévő sírjából és katonai repülőgéppel Szlovákiába szállították. Mivel újaradi sírja nem tartozik a nemzetközi hadisír egyezmény hatálya alá, maradványait viszonylag könnyebben elvihették a szlovákok. Igaz, ők legalább szobrot és emlékhelyet avattak önhatalmúan elszlovákosított hősünknek, míg Aradon emlékére megemlékezéseket nem tartottak, a megváltási díjat sem fizették sírhelye után. A magyar kormánynak egy magyar nyelvű emléktáblát sikerült kiharcolnia Skultéty László lovasszobrának talapzatán. Így lesz egy hivatalosan magyar huszárból – akinek nemzetisége nem, csak szülőhelye bizonyított – szlovák hős.

Akiknek királyból is csak ilyen jutott

Jól ismert északi szomszédunknak az az igyekezete, hogy mindenáron prezentáljon minél több szlovák uralkodót, lehetőleg királyt. A morváktól kezdve az Árpád-koron át a 18. századig próbálkoznak. (Az most mellékes, hogy száz évvel ezelőtt még szétverték Mária Terézia pozsonyi szobrát, manapság meg vígan masíroznak a Szent Márton-székesegyházban megrendezett koronázási ünnepségen.) Ez csak azért jutott eszembe, mert utunk során begurultunk Verbóba (Vrbové), Benyovszky Móric gróf (1746-1786) kalandor-utazó-szélhámos szülőhelyére. Az ő madagaszkári királyságának „szlovákosítását” nem kell irigyelnünk északi szomszédunktól. Történt ugyanis, hogy Benyovszky Móric a francia király megbízásából – tehát állami vállalkozóként – 1774-ben Madagaszkár szigetén végzett terepszemlét gyarmatosítás céljából. A vállalkozás után 15 évvel írt emlékirataiban mindez már megszépült: Benyovszky szerint az egyik madagaszkári bennszülött nép királyává választotta, miután megbizonyosodtak róla, hogy egyik ősük reinkarnációja tért vissza. Ezt követően volt minden, mint a mesében: eskütétel, alkotmányozás, nagy építkezések, csaták stb. Végül egy francia riválisa támadta és ölte meg szintén Madagaszkáron. A Benyovszky Sámuel huszár ezredes és Révay Anna Róza gyerekeként született Benyovszky Móric mi más lehetne, mint szlovák manapság. Mint egy csomagoló üzemben: futószalagról gördülnek le a lejárt magyar szavatosságú történelmi személyek – szlovákként újracímkézve.

Az utunk során szerzett tapasztalatokat talán a „Kapard meg az oroszt, előbújik a tatár!” mondás Felvidékre szabott változata fejezi ki a legfrappánsabban, azaz Kapard meg a tótot, s előbújik a magyar múlt!

Utóirat

Igazságtalan volnék, ha nem említenék meg két olyan szlovák történelmi „nagyágyút”, példaképet, akiket véletlenül sem lehet magyar felmenőkkel vádolni.

A Zsolnához tartozó Budatinban remek helyen, az autópálya és vasút tőszomszédságában állították fel az egyik legnagyobb ikon Jozef Miloslav Hurban (1817-1888) lovasszobrát. Volt újságíró, politikus, evangélikus pap, de legfőképpen a szlovákságnak Magyarországtól történő elszakításán dolgozott. Az ehhez szükséges, úgynevezett népfelkelők toborzását a Bécsből csordogáló apanázsból fedezte.

Az 1848-49-es szabadságharc elleni fegyveres felkelés azonban gyengén muzsikált. Már a népfelkelés, mint megnevezés is hazugság. A felvidéki szlovákság elsöprő többsége ugyanis nem hogy a Nagymorva birodalomról, de a modern nemzettudatról sem nagyon hallott ekkoriban még, ezért nem is gondolt a Magyarországtól történő elszakadásra. A magyar honvédő hadseregben több tízezer tót honvéd is harcolt, szemben Hurbanék jelentéktelen szabadcsapatával. A szlovák történetírás szerint azonban a Hurban és értelmiségi társai által gründolt „szlovák felkelés” a nemzeti függetlenségükért vívott harc első állomása volt. A szabadságharc leverése után Bécs az élharcos Hurbant félredobta, egy időre -börtönbe is záratta.

Ellátogattunk Terhelyre (Terchová) is, a híres betyár, Juraj Jánošik (1688-1713) szülőfalujába. Itt állították fel monumentális, acéllemezből készült szobrát 1988-ban. Az utókor és a politika által népi hősből szlovák nemzeti hőssé emelt, félig lengyel Jánošik kuruc önkéntesként kezdte, börtönőrként folytatta és rablóvezérként (szépítve betyárként) fejezte be földi pályafutását. A zsiványok esküjét 1711-ben tette le, de 1713-ban már horog általi halált halt, amely csak a legnagyobb lázadóknak járt. Ami biztos: rövid idejű betyár karrierje során számos rablást követett el, csak halála után terjed el, hogy a gazdagoktól elvett, a szegényeknek pedig adott.

A szlovák történelmi pantheon hézagos volta, rossz nyelvek szerint kongó üressége miatt kell tehát hajdan élt magyarokat szlovákká maszkírozni, hiszen betyárok vagy átvert forradalmárok mégsem lehetnek egy modern nemzet példaképei.

Kontos Gábor / Patrióták 2020. 09. 07