A Magyar Patrióták Közössége három tagja április végén felkereste az egyesület délvidéki és bánsági partnereit. A küldöttség a Szerémség és a Bánság szerbiai, valamint romániai oldalát egyaránt érintő látogatás során a pár évvel ezelőtt veszélybe került bánsági templomoknál és a zsablyai templomnál is járt. Fontosnak tartjuk, hogy a jövőben több figyelmet kapjanak a határon túli magyar emlékhelyek. Különösen Krassó-Szörény megye értékeire kell nagyobb hangsúlyt helyeznünk.
Április 27-én a Patrióták küldöttsége látogatást tett a szerémségi Maradékon. A település református lelkészével, Halász Dániellel egyeztettünk az előttünk álló teendőket illetően. Örömmel tapasztaltuk, hogy a 2015-ben megtartott jótékonysági estünk óta nagyon komoly előrelépések történtek. Ha minden a tervek szerint alakul, nemsokára az egész Délvidék egyik legjobban felszerelt óvodája nyithatja meg kapuit a református egyház főutcai telkén. Ez nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy a negyedrészben magyarok által lakott falu, a szerémségi magyarok végvára – nevéhez méltón – megmaradjon.
Másnap a küldöttség Árpatarló (Ruma) és Ürög érintésével felkereste a pusztuló zsablyai római katolikus templomot, a hírhedt Sajkásvidék utolsó magyar emlékét. Az 1944-45-ös partizánterror idején három falu – Csurog, Zsablya, Mozsor – lakosságát kegyetlenül kiirtották. Zsablyán a templom a többi mártír településsel ellentétben megmaradhatott, ám az idő vasfoga igencsak kikezdte a több mint száz éves falakat.
A délutánt már a Bánság területén folytattuk: a magyarittebei református temető népi fejfáinak lefényképezése után sorra felkerestük a nagybecskereki püspökség által 2014-ben bontásra jelölt templomokat. A Magyar Patrióták Közössége ígéretéhez hűen minden évben ellenőrzi a veszélybe került templomok állapotát. Elégedetten állapítottuk meg, hogy Németcsernye templomának részleges helyreállítása megtörtént, sőt a gyülekezet rendbetette az istenháza mögötti elhanyagolt területet, ahol – amint az néhány éve váratlanul kiderült – a partizánterror áldozatainak tömegsírja rejtőzik. Fákat is ültettek, így most már méltónak mondható környezetben pihennek a névtelen áldozatok. Párdány és Módos templomában sajnos továbbra sincs érdemi előrelépés, ezen a két helyen az anyaország még nagyobb felelősségvállalására van szükség.
Az estét már a bánsági nagytáj romániai oldalán, Óteleken töltöttük, ahol Heinrich József atyánál vendégeskedtünk. A Temes menti település katolikus plébánosa részletesen ismertette a hozzá tartozó falvak demográfiai helyzetét. Óteleken még a magyarság alkot többséget, de a mnistránsokra már rá kell szólni, hogy egymás között ne románul beszéljenek a sekrestyében. A fíliákban ennél is rosszabb a helyzet, lényegében már csak temetnek, esketés vagy keresztelő alig akad. Ha kedvező fordulat nem áll be, akkor a magyar iskola be fog zárni, így Temesváron alul megszűnhet a magyar élet. A 2005-ös nagy temesi árvíz emléktábláját megtekintettük, akárcsak a román félsivatagba, a rettegett Baragánba hurcolt áldozatok emlékművét. Másnap a fíliák közül az elnéptelenedő Magyarszentmártont és a Temes-parti Torontálkeresztest kerestük fel, valamint Csávost, a Csávossy-család központi települését. Meglepetésünkre itt magyarországi kirándulókkal, a Csávossyak oldalági leszármazottaival találkoztunk. A település szép templomát a kegyuraság építette. Sajnos, a magyarok mindössze maroknyian maradtak.
A délutánt már a történelmi Krassó-Szörény vármegyei tájain töltöttük. Felkerestük a „Bánság Selmecét”, Oravicabányát. A felvidéki bányavárosok hangulatát és a Délvidék ízét sajátosan ötvöző kisváros hosszan elnyúlik az Aninai-hegység völgyében. A városka alsó részein még a Dél-Alföldre jellemző éghajlat uralkodik, míg a felső végében már a Felvidéket idézi a táj. A bányászati tevékenység a déli érchegységben csak a XVIII. században indult virágzásnak, így Oravicabányán a középkor emlékeit hiába keressük, azonban a látnivalókat illetően bőségesen kárpótol bennünket a „monarchia kora.” S miközben a helyi szórványmagyarság már gyakorlatilag felmorzsolódott, magyar vonatkozású emlékek még szép számmal akadnak. Így említésre méltó a katolikus plébániatemplom, főhomlokzatán Szent István király szobrával. Érdekes, hogy kezéből a jogart itt is kicsavarták…
![]() | ![]() |
Oravicabánya templomtornyán |
Oravicabányáról utunkat a Bánsági-Érchegységen keresztül, Stájerlakanina és Krassóvár érintésével folytattuk a megye jelenlegi közigazgatási központja, Resicabánya felé. Eközben megállapítottuk, hogy a Krassó-Szörénység a történelmi Magyarország egyik legpompásabb, mégis leginkább elfeledett tája. Nem véletlen, ugyanis az erdélyi részek közül ebben a megyében él a legkevesebb magyar: a teljes népesség kevesebb, mint 1%-a. A legjelentősebb magyar közösséget Resicabányán találjuk – a hetvenezres városban még mintegy másfél ezer magyar lakik. Megyasszai Attila, a református gyülekezet lelkésze látta vendégül csapatunkat a város történelmi központjában lévő református házban, amely egyszerre ad otthont a templomnak és a lelkészlakásnak, valamint a város magyar óvodájának. Hosszasan beszélgettünk a közösség múltjáról, jelenéről és terveiről, majd esti városnézésre indultunk. A történelmi bányavárosra roppant mértékben rányomta bélyegét a román kommunizmus, amely kis híján egyetlen üzemcsarnok-láncolattá változtatta a kellemes fekvésű hegyvidéki várost. A Borza (Berzava) völgyét azóta az idő rozsdahalmazzá formálta: Resica a vas és acél városa Romániában.
Másnap a mielőbbi viszontlátás reményében elköszöntünk vendéglátóinktól és utunkat a történelmi Krassó-Szörény vármegye két régi városa, Karánsebes és Lugos érintésével folytattuk. Lugos, a vármegye régi székhelye a jelenlegi közigazgatás szerint már Temes megyéhez tartozik. Állítólag ez Románia egyik legprosperálóbb megyéje, az egyes hazai sajtótermékek által ódákban megénekelt fejlődésről azonban nem sikerült meggyőződnünk. Különösen bántó szemeinknek, amikor az elmaradottság kirívó igénytelenséggel párosul. Zsombolyánál határt lépve, utunkat a szerbiai oldalon található aracsi pusztatemplommal zártuk. A Törökbecse határában álló monumentális rom a középkori Dél-Magyarország egyik legkomolyabb bencés apátságának maradványa. Az elmúlt évtizedekben ez a pusztatemplom az egész délvidéki magyarság fontos emlékhelyévé vált: a középkori virágzás, az azt követő pusztulás, végül a megmaradás jelképe.
A Patrióták déli körútja kitűnően sikerült, és egyben rávilágított arra, hogy többször kell látogatnunk barátainkat. Elhatároztuk: egyesületünk is fel fog lépni annak érdekében, hogy a határon túli magyar emlékhelyek a jövőben több figyelmet kapjanak, és a magyar állam által hivatalos elismerésben részesüljenek.