Egy élet a hazáért
A Patrióták nevében egyesületünk elnöke, Hetzmann Róbert az alábbi sorokkal emlékezik meg a szeptember 14-én elhunyt Wittner Máriáról, ’56-os szabadságharcosról, a kommunista diktatúra áldozatáról.
Egy alkalommal, még évekkel a Patrióták megalakulása előtt többedmagammal meghívtuk Wittner Máriát egy előadásra. Amikor a helyiség gondnoka némi késéssel és igencsak kapatos állapotban előkerült, csak annyit közölt velünk, hogy a terem kulcsa elveszett. Ott fagyoskodott a budapesti utcán a Corvin köz hőse és még vagy hetven ember, de nem lehetett mit tenni – mígnem a nagy tanácstalanság közepette egy úr felvetette, a túloldalon van egy ír kocsma, hátha be tudnánk kéredzkedni. Wittner Mária a legkevésbé sem méltatlankodott, csak annyit mondott: ő szereti az íreket, és biztosan befogadnak minket, mert nagyon derekasan kiálltak annak idején a magyar szabadságharc mellett. És már indult is, segített intézkedni. Szép dolog az optimizmus – gondoltuk tamáskodva, és aztán alig hittük, ami történt: pár perc múlva mind a hetven ember bent ült a kocsmában, és bár néhányaknak csak a söntésnél jutott hely és még kihangosítás sem volt, mégis feledhetetlen beszélgetésnek lehettünk részesei.
Wittner Máriát köszöntötték a Patrióták
Napok, sőt hetek óta ezek az emlékek kavarognak bennem. Az előadások. A közösen egyengetett antikommunista akciók. Az EMI-táborok Erdélyben, a gyergyói fenyvesek alatt. Három hónapja még ott ültünk a teraszán, 85. születésnapját ünnepelte és épp a Horn Gyula sétány gyalázata ellen szervezkedett. Utána kórházba került – alig hittük, hogy ilyen nagy a baj, most pedig búcsúznunk kell. Nehezen megy.
Gyászoljuk az ’56-os hőst, aki kétszáz napot töltött a siralomházban, halálraítéltként. A Corvin közi felkelőt, az utolsó harcosok egyikét, a legendát, a világraszóló forradalom lángjának őrzőjét. A nemzet megtörhetetlen lelkiismeretét, aki egymaga intézmény volt, akire mindig lehetett számítani. A rendíthetetlen harcost, aki 2001-ben az Országházban, a kommunizmus áldozatainak emléknapján kimondta: „megidézem az áldozatokat, – az élőket, a holtakat –, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat”, majd a bűnöket a parlamenti patkóban pöffeszkedő bolsevik utódok fejére olvasta, végül erkölcsi hullává nyilvánítva őket.
De a gyilkosok és árulók örökösei nem kértek bocsánatot, sőt hamarosan tovább gyarapították bűneiket. 2006-ban, a szabadságharc meggyalázott ötvenedik évfordulóján, amikor újra lőttek Pest utcáin, félelmet nem ismerve állt be a tüntetők közé. Nekünk, a fiatal nemzedéknek ekkor, a „kisátkos” forró és törvénytelen éveiben lett igazán a hősünk ez a bátor, rendíthetetlen asszony, aki ha kellett, egymaga szállt szembe a bolsevik utódpárt funkcionáriusaival. Ugyanezt a karakán kiállást tanúsította a parlamentben, ahol két cikluson keresztül nemcsak ’56 szellemét tartotta ébren, hanem a 2010-es fordulat után a képviselőséggel szükségszerűen együtt járó kapcsolati tőkéjét kamatoztatva, rengeteget segített a kis nemzeti csapatoknak, akik nem tudták – honnan is tudták volna? –, hogy kihez forduljanak ügyeikkel. Mi, Patrióták – lévén, hogy egyesületünk csak 2014-ben jött létre – utólag tapasztalhattuk meg, hogy egy-egy telefonhívása mekkorát tudott lendíteni kezdeményezéseinken.
Aki ismerhette Wittner Máriát, tudja, hogy az önzetlenség számára nem csak eszmény volt, hanem maga az életforma: az ő példáján értettük meg igazán, milyen is lehetett ’56, hogyan is működött az ősközösségek mintájára feltámadt Szabad Magyarország a győztes forradalom néhány csodálatos napján. Nem számított nála rang, származás, vagyoni különbség. Nem válogatott az ügyek között sem: ha a nemzetnek hasznos volt, akkor szívből segített, és nem annak volt jelentősége, hogy az kinek fontos – Wittner Mária minden követ megmozgatott.
Bár kezdettől fogva sokan támadták, és ellenségei szerették volna elhallgattatni a rájuk jellemző alantas módszerekkel – valójában féltek tőle –, nem lehetett ignorálni. Mondatainak az Országházban, a hírlapok hasábjain és az interneten éppúgy súlya volt, mert ’56-os halálraítéltként őt minden kulturált embernek tisztelettel végig kellett hallgatnia. Ellenségei is jól tudták, hitelessége miatt kikezdhetetlen – élete végéig hű maradt a pesti srácok örökségéhez. Igazi harcos volt, semmiféle hősöknek joggal kijáró megdicsőülésre nem tartott igényt, egyszerű és puritán maradt: ő „csak” a jó ügyet akarta alázatosan szolgálni, fáradhatatlanul, rendületlenül, Istenbe vetett szilárd hittel.
Őt veszítettük most el. De vigasztal minket, hogy immáron az örök világosság fényében, odafentről segíti a magyarok ügyét. Vigyük tovább a zászlót, őrizzük meg emlékét és legyünk hűek örökségéhez!
Hetzmann Róbert
Patrióták, elnök
Fotó: Somogyi György
Patrióták © 2022. 09. 16.