Harcos. Szabadságharcos. Ez az, ami először eszünkbe juthat Wittner Máriáról, ötvenhat hőséről, a néhai politikai fogolyról. Aki végig harcolta az életét. Harcolt a szabadságunkért, aztán a puszta túlélésért, később pedig azért, hogy ne csak a valódit, az igazat is elmondhassuk ötvenhatról. Az igazság kimondásának akkor is nagy ára volt, ezért mocskolták, lejáratták a rendszerváltoztatás előtt és a rendszerváltoztatás után, és meg kellett élnie, hogy ezt gyakran ugyanazok, ugyanazért teszik. Jellemzően a régi gárda, a sztálinistából, maoistából liberálissá vált társaság, aki sohasem tűrt meg másik véleményt, másik narratívát, egyáltalán: másokat maga mellett. Ők voltak azok, akik politikai, ideológiai alapon örömlánynak, bűnözőnek hazudták őt és társait, úgy, hogy ők igazán meg sem tudták védeni önmagukat. Az ő hangjuk, az ártatlanok hangja évekig, évtizedekig alig-alig jutott el valakihez. Minden csatornából és minden csatornán az Eörsik és a Vásárhelyik fröcsögtek. És nagyon kevés emberhez jutott el az igazság.

Mindig eszembe jut erről egy hasonlat, ami az akkori médiaviszonyokat is jól jellemzi. Amíg a Nádas Péterek, a Vámos Miklósok a legnagyobb könyvkiadók, a tévék, a magát átmentő média kedvencei voltak, addig nehéz sors jutott azoknak, akik politikailag nem tartoztak ebbe a körbe, ebbe az elitbe. Akik nem meneteltek, nem rettegtek velük, nem írták alá az éppen aktuális tiltakozást. Számukra maradtak az aluljárók, bódékban, utcasarkokon árulhatták leginkább magánkiadásban vagy a Püskinél, egy-két „lázadó” kiadónál megjelent könyveiket, vagy a kezükben szatyrokkal járhatták az országot, és próbálhatták eladni regényeiket, kutatásaikat azoknak, akik véletlenül odakeveredtek. És közben végignézhették, hogy ugyanazok a kilencvenes évek nyertesei, akik a nyolcvanas éveket is uralták. Minden területen.

Antikommunista, egyáltalán jobboldali szempontból kegyetlen lehetett végigélni a kilencvenes, kétezres éveket. Gondoljunk bele, mit élhetett át Wittner Mária, nézzük az ő szemével azt, hogy 1994-ben egy ’56 után rájuk vadászó gyilkos, a „Harcos” fedőnevű szovjet tolmács, egy alkoholista pufajkás lett Magyarország miniszterelnöke. Olyan ez, mintha egy Holokauszt-túlélő azzal szembesült volna a csak elképzelt, szerencsére meg nem valósuló német történelem során, hogy Hitleréknek úgy int búcsút az ország, hogy megválasztja a diktátor egyik volt középkáderét. Mondjuk Goebbels egyik le nem gyilkolt fiát.

Mert éppen ez történt Magyarországon, tulajdonképpen nem váltottunk rendszert 1990-ben. Csak látszólag. Az elit nagyhatalmat cserélt, Moszkva helyett jórészt Washington felé törleszkedett, és ez a gárda ugyanúgy odadobott az amerikaiaknak mindent, ahogyan korábban a szovjeteket is szolgálta, kiszolgálta gátlástalanul.

Mert, aki egyszer eladta a hazáját, az másodjára már könnyedén megteszi, ott volt nekik egy egész újságíró-sereg, amely a privatizációt vagy az igazságtétel elmaradását becsomagolta, győzelemként, békés, előremutató folyamatokként láttatta. Mit tehetett a nemzet, az átlagember? Örült, hogy túlélte a kommunizmust, majd a szocializmust, és talán észre se vette, ha közben Stockholm-szindrómás lett, hiszen az emberek egy része megkedvelte a közép-európai szomszédokhoz képest jóságossá vált rablót és erőszaktevőt. Így lett a legvidámabb barakkból egy harmadszorra is kifosztott ország.

Én nagyon szeretem a náci-kommunista hasonlatokat, sok valós, igaz különbséget nem látok a két emberellenes eszme között, eltekintve attól, hogy a vörös ideológiát máig sokan védik, máig sokan pajzsolják, ennek komoly hagyománya, hálózata van, napestig lehetne elemezni ennek részleteit, az írástudók folyamatos árulását, az unalmas, de veszélyes marxista lózungokat.

A lényeg, az igazán húsba-, lélekbevágó tény az, hogy Wittner Máriáék 1989 nyarán végignézték azt, hogy a posztkommunisták újratemetnek öt kommunistát, és ezt a nemzetnek is végig kellett néznie, asszisztálnia. Mintha egy ártatlan zsidónak azt kellett volna látnia, hogy két náci – az egyik mondjuk nemzeti radikálissá vált, a másik maradt az, ami volt – megcsókolja egymást.

Mert valójában ez volt Nagy Imréék újratemetése a Hősök terén, ahol hat halottat gyászolt az ország, és ebből csak a hatodik jutott nekünk, azaz Wittner Máriáéknak, a nem kommunista ötvenhatosoknak. A hatodikban „feküdt” a meg nem nevezett, ismeretlen áldozat. Magyarország. A többi ötben (szimbolikusan) Nagy Imre és négy elvtársa. És gondoljunk bele, senki nem kérte számon a rendezőket, ugyan hol vannak a halott szabadságharcosok? A megnevezhető hősök? Miért kellett még ezt is ilyen pofátlanul lenyúlniuk, még ötvenhatot is?

Miért? Mert ezt szokták meg. Hogy ’45 óta minden az övék, a múltat, a jelent és a jövőt is ők határozzák meg.

És mi volt az az újratemetéshez kapcsolódó nagy esemény, amiről akkoriban írt a sajtó? Hogy a kommunista Vásárhelyi Miklós és a kommunista Mező Imréné megbocsátott egymásnak. Ötvenhatban ők látszólag egymással harcoltak, de felülről nézve ők valójában egy térfélen voltak és maradtak. Vásárhelyi Miklós Rákosi Mátyás egyik legfontosabb propagandistája volt, a legsötétebb időkben személyesen egyeztettek sok mindenről, hogy mikor, kit, éppen milyen váddal kell üldözni, levadászni, kivégezni. Vásárhelyi volt az, aki saját elmondása szerint egy autóban ment le Péter Gáborral, az ÁVH vezetőjével akkor, amikor Pócspetri népét, ezt a hitéhez ragaszkodó, bátor települést kellett megtörni. És üzenni minden vidéki falunak, városnak, és persze Budapestnek is, hogy Rákosiék már nyíltan rárontanak a hagyományos egyházakra, a hitre, a kovász-emberekre, el kellett őket pusztítaniuk ahhoz, hogy tovább formálhassák a bábokat, bábukat a diktatúra számára. Nincs menekvés.

Maga Mező Imre Kádár János jóbarátja, egy közepesen ismert, nem túl jól képzett kommunista mozgalmi ember volt. Mai tudásunk szerint valószínűleg a sajátjai lőhették le, de tulajdonképpen lényegtelen: a szabadságharc és a magyarság ellensége volt. Meghalt ő is. Sok ártatlan ember mellett. Hadd merjem kimondani és leírni, hogy egyáltalán nem sajnálom névrokonom halálát: ezek az emberek százezreket üldöztek el, százezreket tettek tönkre, a legkevesebb, hogy néhányukat elérte az Istenítélet. Az, hogy Rákosi helyett Mező halt ilyen halált, valahol igazságtalan, de könnyet nem ejtünk utóbbiért sem.

Ezzel szemben mi történt 1989-ben? A már SZDSZ-es Vásárhelyi és a még kommunista vagy szocialista Mező Imréné egy-egy nyílt levélben megbocsátott egymásnak a Szabad Népből lett Népszabadság címoldalán. Hol máshol? Még akkor is többszázezren olvasták.

Egyszóval miről is szólt ez a nap? Két volt kommunista megölelgette egymást, a többi kommunista meg ott lődörgött a koporsók közül, gyorsan elfelejtve, hogy pár hónappal korábban még ellenforradalomról, csőcselékről beszéltek ötvenhat kapcsán.

Színjáték volt az egész. A békés átmenet, a békés átmentés színjátéka, amit csak Orbán Viktor és Rácz Sándor váratlanul erős beszéde zavart meg. A fiatal Orbánra bevallottan haragudtak Vásárhelyiék, míg a valódi ötvenhatosok nyilván örültek az ő, illetve Rácz Sándor kemény, becsületes szavainak. Hadd idézzek belőle: „A második akadály a kommunista párt, amely görcsösen ragaszkodik a hatalmához, holott a napnál világosabb, hogy az, amit nem tettek meg 43 éven keresztül, az többé már nem tehető jóvá. Rajtuk múlott, hogy milyen volt ez a 43 év magyar élete. A magyar népnek csak el kellett viselni, és ebbe rokkant bele a magyar társadalom.”

És ebbe rokkant bele a magyar társadalom.

Amikor idéztünk akartunk a Nagy Imre-újratemetés egyik beszédéből egy régebbi filmünkben, a Lejáratás és bomlasztásban, ezt a részt választottuk. Hidegrázós. Mert tényleg ebbe rokkant bele a magyar társadalom. És most képzeljük el Grószék, Bereczék, meg a többi kommunista arcát, ahogyan hallgatják ezt. Persze, vastag volt a bőrük, de legalább Rácz Sándor, a valódi baloldali, a valóban munkáspárti hazafi csak odavetette nekik.

De az a nap összességében mégis nyomasztó lehetett az antikommunistáknak. Az ötvenhatot túlélő, már megöregedett pesti srácoknak. Mert már ebből a félresikerült eseményből lehetett sejteni, hogy ez a rendszerváltás nem olyan lesz, mint amit Wittner Máriáék elképzeltek.

Nem is rendszerváltás volt ez, hanem hatalomátmentés, és ez még akkor is tökéletesen sikerült, ha az Aczél Györgyéknek kedves SZDSZ helyett végül az MDF nyert. Milyen győzelem volt? Már a választás után olyan rágalomhadjárat és mocsok zúdult Antall Józsefékre a média, illetve a posztkommunista véleményvezéri elit részéről, amely már önmagában lehetetlenné tette a szabad kormányzást. Ráadásul az MDF tele volt bezsarolt, beszervezett ügynökökkel, nem beszélve azokról a volt KISZ-KB-s gazemberekről, akik nyíltan vagy titkoltan, de komoly aknamunkát végeztek az apparátusban. Csepi Lajosok, Szilvásy Györgyök, Raskó Györgyök, ifjabb Bárd Károlyok bújtak meg a kormány apparátusában. Bújtak? Ők döntöttek a legfontosabb gazdasági, igazságügyi kérdésekről.

Az átmentés ennek az elitnek a közös érdeke volt, így történt, hogy senkit sem számoltattak el semmivel. A Máriáék társait kivégző vérbírók és vérügyészek vígan, zavartalanul éldegélhettek magas nyugdíjukkal a Rózsadombon, a munkásőröket, munkásőr-vezetőket sem vette elő senki, míg az igazi ötvenhatosok egy része apró lakásokban, szinte ismeretlenül nyomorgott. Nem velük készítettek nagy-interjúkat a vezető lapok, sokáig azt sem tudta az ország, hogy kicsodák, és ha valamelyikük fel mert szólalni az igazságtalanságok ellen, rögtön megkapta, hogy fasiszta, örömlány, gyilkos, bűnöző, alkoholista.

A propaganda hiénái sohasem fogytak ki a vádakból, nem beszélve az olyan áltörténészekről, akik következetesen gyilkosnak hazudták Tóth Ilonát, nyilasnak vagy fasisztának a Pongrátz-testvéreket, bűnözőnek Mansfeld Pétert, hogy a többi undorító, aljas, gyakran csak suttogva terjesztett vádról ne is beszéljünk.

Szinte senki sem beszélt a pesti srácokról és lányokról, ötvenhat kapcsán mindenki azt a reform-kommunista-csapatot ünnepelte, amelyet a volt NKVD-s, a volt padlássöprő, a magyarországi németséget kitelepítő, elüldöző Nagy Imre vezetett. Azaz az egykori „Vologya”, akiről akkor még nem igazán lehetett megírni, hogy ez volt a szovjet fedőneve. Hogy számtalan később kivégzett kommunista-elvtársát beköpte, elárulta, és másokhoz hasonlóan így úszta meg a sztálini terrort. És akiről nem terjedt el akkor még az igazság, hogy valójában a Vásárhelyi Miklós-féle egykori „írógépes verőemberekkel”, azaz az „ÁVH-s családi, baráti körrel” csupán át akarták venni a hatalmat. Erről szólt az ő ötvenhatuk, aztán meg haladtak az árral. Eredetileg valamiféle Kádár-rendszert akarhattak, szolidabb, valójában mégis károsabb kommunizmust, hiszen a Rákosi terrort mindenki felismerte, de az Aczél-féle kegygazdálkodás ellen sokkal nehezebb volt védekezni. És ebbe rokkantunk bele.

Mit számított, hogy Nagy Imre helyett Kádár János vezette a „legvidámabbat”? Ha előbbi árulja el az utóbbit, akkor Kádár-szobrát kellett volna elvitetnünk egy fővárosi sufniba.

Aztán a világpolitika máshogy alakult, a Szovjetuniónak vége lett, így a korábbi csatlósországoknak, illetve az egykori lakájoknak új gazdát kellett keresni. Erre a váltásra készültek a Vásárhelyi-féle túlélők a nyolcvanas években, kiegészülve Rajk László belügyminiszter fiával, Bauer Miklós ÁVH-s főtiszt fiával, Pető László ÁVH-s tiszt fiával, hogy a többi kommunista gyerekeket most ne is említsem.

Csak az MDF (látszólag) beleköpött a levesükbe.

De a történelem-oktatást továbbra is ők irányították, ők döntötték el, hogy ki lehet hős. Így azt sem tudta senki nagyjából az övenhatosokon kívül, hogy Nagy Imre valójában csak sodródott a szabadságharccal, hogy valójában ellenségnek gondolta Wittner Máriáékat, és valójában az maradt, ami volt: kommunista. Ahogyan máig kevesen tudják, hogy többször is megpróbált kihátrálni, hogy valójában nem akart meghalni a forradalomért, csak még a taktikázáshoz is ostoba volt, és egy nála ügyesebb sakkjátékos, volt elvtársa, Kádár János legyőzte.

Ez van, ez a pőre, kellemetlen igazság. Tessék elolvasni Sebes Gábor remek könyvét.

És még valami. Amit ma is sokan Nagy Imre felemelő beszédeként terjesztenek, tanítanak, a híres-hírhedt „csapataink harcban állnak” című szöveg volt a legnagyobb árulása. Ezzel a rádióbeszéddel a teljesen reménytelen helyzetben kiküldte az utcára a magyar fiatalokat és hősöket. Meghalni. És ő? Elmondta, és azonnal a jugoszláv nagykövetségre menekült. Az állítólagos hős. Persze csak a kommunistákat vitte magával, az elismert polgári társutast, Bibót otthagyták.

Hős? Jellemtelen kommunista. Azért, mert az ördögi Rákosi Mátyásnál egy fokkal jobb volt, nekünk nincs vele közös történetünk.

Nekünk Wittner Máriáékkal volt és van közös történetünk. Pákh Tiborékkal. A megtörhetetlen, egyenes hazafiakkal, akik nem váltották pénzre ötvenhatot, akik maradtak azok, akik voltak: önazonos példaképek és hősök.

Sokáig azt hittük, ők örökké élnek. De ez nincs így. Végül ők is elmennek, és nekünk a gyász mellett több fontos kötelességünk marad.

Emlékeznünk kell rájuk. Írnunk, beszélnünk kell róluk. Meg kell őrizni ötvenhatot annak, ami: legszentebb, legszebb, legreménytelenebb szabadságharcunknak, amikor egy látszólag görnyedt, félig agyonvert nemzet felállt a földről, és példát mutatott a világnak. Egységbe forrva, túllépve a múlton, a sérelmeken.

Wittner Máriáéktól megtanulhatjuk azt, hogy nem kell félnünk. Hogy mindent túl tudunk élni. Hogy mindent becsületesen is túl lehet élni. Kell ennél jobb üzenet ebben a zavaros, posztmodern korban, ahol percemberkék uralják a virtuális világot?

Nem.

Wittner Mária híres parlamenti beszédét így zárta:

„Vádolnak az élők és vádolnak a holtak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak. Ezért megállapítom az áldozatok nevében, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként egy nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek.

Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek egy magyar parlamentben még most is és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára? Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.”

A mi dolgunk az, hogy elérjük, több erkölcsi hulláról, több kommunistáról, több Szabó Ervinről vagy Janikovszky Éváról itt húsz-harminc év múlva ne legyen elnevezve semmi sem. Wittner Mária teret akarunk, Pákh Tibor utcát akarunk, semmi mást, csak az igazságot. Az igazságunkat. A hazánkat.

(Elhangzott 2024. március 5-én, a Wittner Mária-emlékkiállítás soroksári megnyitóján.)