Vlagyimir Iljics Uljanovnak, akit mozgalmi nevén Leninnek ismer az egész világ, a 20. századi történelem egyik legvéresebb alakjaként a cári család likvidálásától kezdve az első szovjet kényszermunkatáborok felállításáig sok rémtett írandó a számlájára. Emiatt is megdöbbentő, hogy az útvonaltervező mobilalkalmazás utazásunk megkezdésekor nemcsak az itt felejtett Lenin utcákat kínálja fel, hanem a találatok között egy bizonyos Lenintanya nevű helység is felbukkan, amelyet egyébként a részletesebb felbontású autóstérképek is ismernek.

A Szovjetunió első vezetőjének nevét máig viselő külterületi településrész valójában egy tanyaközpont a Hortobágy északi részén. Közigazgatásilag a Tisza menti Polgárhoz tartozik, amely egy nyolcezer lakosú kisváros Hajdú-Bihar vármegyében, a Hajdúnánási járásban. A település nevének csengése megtévesztő, ugyanis nem kifejezetten polgári jellegű városról beszélhetünk: nem szerves része a cívisvárosairól ismert Hajdúságnak, ahová csak 1950-ben csatolták (azelőtt Szabolcshoz tartozott); szociográfiai szempontból az Alföld telepes jobbágyközségei közé sorolható, ahol a háború előtt nagyszámú agrárproletár népesség élt. Ez a háttér a mai napig érzékelhető, az egyébként meglehetősen öntudatos, konzervatívnak számító vidéken Polgár az egyedüli „kommunista” város, ahol a polgármestert mai napig Gyurcsány Ferenc pártja adja.

Ennek tükrében nem meglepő, hogy a bolsevizmus nagymestere előtt tisztelgő külterület neve harminchárom évvel a rendszerváltozás után is háborítatlanul virít nemcsak a térképeken, hanem a buszmegállók tábláin is. Lenintanya ugyanis a távolsági buszjáratok által érintett Polgár–Hajdúnánás mellékút mentén terül el, ahol jelenleg két buszmegálló is szaporítja az önkényuralmi elnevezéseket: Lenintanya-Újközpont és Lenintanya bejárati út.

Amikor a térképen kommunista elnevezésekre bukkanunk, mindig érdemes visszamenni az időben, mert a háború előtti dokumentumokból sokszor kiderül, hogy az elvtársak a névadással is csak önkényeskedtek, eltüntetve valamilyen ősi elnevezést (Sztálinváros esetében Dunapentelét). Lenintanya is ebbe a sormintába illeszkedik: az 1945 előtti térképekről leolvasható, hogy ez a külterület azelőtt a Hortitanya nevet viselte, amely egy lakott hely volt a Hortinak nevezett és legeltetésre használt szikes határrészen. Az egri káptalannak voltak földjei errefelé, melyeket a 19. század második felétől az egyház haszonbérbe adott, a főként dohánytermesztésben érdekelt bérlők pedig az általuk használt határrészen gazdasági központokat hoztak létre. Ezeknek a majorságoknak az egyike volt a Hortitanya, ahol 1910-ben már több mint kétszázan éltek.

Ahogy ez az írásmódból is nyilvánvalóan következik, a környék nem Horthy Miklósról kapta nevét, nem is a kormányzó valamelyik távoli őséről, hanem eredete a hort, hortos tájszóra vezethető vissza, amely vájást, túrást, víz mosta árkot jelent. Az Alföld hajdan zabolázatlanul kanyargó, vadvízi világához van köze, akárcsak a tanyaközponttól alig két kilométerre kanyargó Hortobágy folyónévnek.

A névhasonlóság azonban a feltehetőleg tanulatlan és túlbuzgó elvtársaknak elegendő ok volt arra, hogy ezt a nemzedékek óta létező tájnevet eltöröljék, ugyanis – Szalay Károly irodalomtörténész szavaival élve – a sátánizált Horthyra többé semmi sem emlékeztethetett, még véletlenül, sőt akár tévedésből sem. Ekkor született meg a térképekről ma is visszaköszönő Lenintanya.

A történelem sajátos fordulata, hogy az elvtársak találóbb nevet nem is adhattak volna a valamikori Hortitanyának: az immáron Lenintanyaként ismert puszta 1950 és 1953 között egyike lett a Rákosi-korszak rettegett kényszermunkatáborainak, ahol a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete nyilvántartása szerint 630 rabot tartottak fogva.

Amikor Sztálin összekülönbözött Tito elvtárssal, és Jugoszlávia többé nem engedelmeskedett Moszkva parancsainak, a szovjet blokk és a délszláv kommunista állam között – a közös ideológiai alapok dacára – rendkívül feszült viszony alakult ki. Az új ukáz értelmében a két birodalom között minimálisra csökkentették a kapcsolatot, amiből az is következett, hogy a pártállamra nézve potenciális veszélyt jelentő elemeket deportálták a déli határsávból. Ezzel meg is kezdődött az őrségi, ormánsági magyar és a Dráva melléki horvát-magyar gazdák kálváriája, akiket a kommunisták kényszermunkatáborokba internáltak.

A megszállt bábállamok szovjet mintára kijelölték a maguk Szibériáját, vagyis olyan eldugott területeket, „amelyek felett még a gólya sem repült át” (Péter Gábor ÁVH-vezér fogalmazott így). Ahogy Romániában a félsivatagos Baragánra esett a választás (ide a jugoszláv–román határsávból kitelepítettek kerültek), úgy nálunk Kádár János belügyminisztersége idején a mindentől távol eső, kietlen Hortobágy lett a magyar Gulág, ahol a szülőföldjükről bírósági ítélet nélkül száműzött földművesek („kulákok”) a már régebb óta üldözött 1945 előtti úri osztály tagjaival, egykori katonatisztekkel, közalkalmazottakkal kerültek egy táborba. A hivatalos magyarázat: a közrend és közbiztonság fenntartása érdekében kényszertartózkodási helyet jelöltek ki számukra…

Lenintanya a Hortobágyon kijelölt 12 láger egyike volt, és bár messze nem a legnagyobb, de a történészek a rosszabbak közé sorolják. 175 család – férfiak, nők, csecsemők, gyermekek és aggastyánok – lettek a majorság új lakói, akik éveken keresztül birkahodályokban éltek, ahol egy-egy rabnak hetven centi széles hely jutott. A fogvatartottakat fegyveres őrök tartották szemmel, miközben mezőgazdasági munkákat végeztettek velük éhbérért; élelem és megfelelő minőségű víz alig jutott, ezért sokan nem is élték túl az embertelen körülményeket, melyeket idővel maguk a rabok tettek amennyire lehetett, élhetőbbé.

A valamikori Lenintanyára egy másfél kilométeres, szinte járhatatlan bekötőúton lehet eljutni, de bemenni rajta nem érdemes: miután Sztálin meghalt és a hortobágyi kényszermunkatáborokat feloszlatták, a valamikori emberkínzás nyomait gondosan eltüntették – ugyanakkor a rabok életük végéig megbélyegzettek maradtak, és jellemzően elzabrált javaikat sem kapták vissza. A tulajdonképpeni Lenintanya megszűnt, a műholdképek szerint nincs ott semmi látnivaló, csak bozót, nádas és legelő a puszta közepén. Azóta a Lenintanya név már inkább a környező tanyavilág összefoglaló neveként él tovább.

A bekötőút leágazásánál – a fent már emlegetett buszmegálló tőszomszédságában – áll a hajdani deportáltak emlékműve, egy méltóságteljes fekete márványkőszikla, melyet maguk a megpróbáltatásokat túlélt egykori táborlakók állítottak 2003-ban. Úgy látszik, az állam nem sietett az ártatlanul megkínzottak megkövetésére azzal a bűnbánó gesztussal, hogy a mementóállítás feladatát magára vállalja. Az emlékhelyet az út mentén nem jelzi tábla, de legalább a Google térképén szerepel. A rabok megrázó története csak lassan kezd bekerülni a köztudatba, legalábbis reménykedni lehet benne, hogy valaha egyszer ismert lesz a szélesebb közvélemény előtt a Hortobágyra máig lidércnyomásként nehezedő sötét múlt. A lenintanyai munkatábor legidősebb még élő túlélőjével, a 95 éves Kajsza Józseffel éppen idén nyáron készített riportot a Magyar Nemzet újságírója, Tóth Gábor – már nagyon kevesen vannak, akik még személyes emlékeikre támaszkodva el tudják mesélni az igaz történelmet.

A régi térképeket böngészve még egy figyelemre méltó helynév hívja fel magára a figyelmet, közvetlenül a Hortitanya mellett: a Horti-Királydomb. Az 1941-es magyar katonai felmérés szerint csekély magasságú, a tenger szintje felett mindössze 94 métert elérő kiemelkedés volt, vagyis egyike az őskultúrák hagyatékaként az Alföldön mindenütt megtalálható kurgánoknak, melyeket a széles közönség egy téves 19. századi szakirodalmi nézet miatt kunhalomként ismer. A dombocska a Polgár–Hajdúnánás út kanyarulatában állt, határpont volt a két település, vagyis a valamikori Szabolcs és Hajdú vármegyék között.

A „kunhalmokról” keveset tudunk, de azt igen, hogy kultikus helynek számítottak a régiségben, a Királydomb elnevezés pedig aligha lehet véletlen névadás eredménye. Elsősorban emiatt vettük tervbe nagy reményekkel a Horti-Királydomb felkeresését, még ha nyilvánvaló is volt számunkra, hogy nem tulajdoníthatunk neki olyan jelentőséget, mint fényes múltú rákosmezei névrokonának, melyet a kommunisták – bár terv készült rá – máig nem tüntettek el a föld színéről. Várakozásunkat tovább fokozta, hogy a későbbi térképekről ez a domb egyszerűen eltűnt, noha a Hajdúnánástól nyugatra elterülő puszta egyik részének ma is Királydomb az összefoglaló neve (de következetesen Horti nélkül).

Az elmúlt évszázad érintetlenül hagyta az országút vonalvezetését, így a régi térképek nagy pontosságának és a műholdas nyomkövető technológiának köszönhetően keresgélés nélkül megtaláltuk azt a helyszínt, ahol a Horti-Királydombnak lennie kellene – azonban a domb nincs ott! Olyan, mintha elnyelte volna a föld. Ahová a kiemelkedést a térképek jelzik, ott ma amíg a szem ellát, asztallap simaságú rónaság terül el. Talán nem összeesküvés-elmélet azt feltételezni, hogy szegény kurgánnak pusztán elnevezése miatt kellett eltűnnie a föld színéről – egyszerre emlékeztette az elvtársakat Horthyra és az általuk nem kevésbé gyűlölt királyság intézményére. Ilyenkor tűnik csak fel igazán, hogy a kommunisták olyan sebeket ejtettek az ország testén-lelkén, melyek egy részét már sohasem lehet begyógyítani.

Miután elhelyeztük a Patrióták koszorúját a Lenintanyára deportált áldozatok emlékművénél, azzal a meggyőződéssel tértünk haza, hogy ezt az önkényuralmi elnevezést meg kell változtatni. Noha kétségtelen tény, hogy a Lenintanya név mára egybeforrt az áldozatok szenvedésével, a hon térképe mégsem tűrhet el egy olyan helységnevet, amely a Szovjetunió első vezetője, egy kegyetlen tömeggyilkos dicsőségét hirdeti. Lenintanyának a történelemkönyvekben van a helye és az emlékműveken, de nem az élő helységnevek sorában!

A Patrióták csapata számtalan kommunista utcanevet változtatott meg az elmúlt években annak az eredetileg 2012-ben, Wittner Mária és nyolc képviselőtársa előterjesztésére elfogadott törvénynek köszönhetően, amely kimondja, hogy Magyarországon nem viselheti közterület olyan személy nevét, aki XX. századi önkényuralmi rendszer megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett. A Lenintanya azonban nem utcanév, így a tilalom sem vonatkozik rá, ami azonban nem jelenti azt, hogy a településrész becsületes nevét ne lehetne visszaadni.

A magyarországi hivatalos földrajzi nevek megváltoztatását egy külön kormányrendelet alapján a vidékfejlesztésért felelős miniszter javasolhatja a Földrajzinév-bizottság számára, amely egyébként a szaktárca mellett működik. Levelet írtunk Nagy István agrárminiszternek, kérve, hogy kezdeményezze hivatalos úton a Polgár város közigazgatási területéhez tartozó Lenintanya területnév elnevezésének megváltoztatását a korábbi Hortitanya elnevezésre, amely történeti úton kialakult tájnévként a szellemi örökség körébe is tartozik. Mivel a történelmi hagyományoknak megfelelő névalak a régi térképek mellett az 1945 előtti hivatalos helységnévtárakban is szerepel, így kezdeményezésünk teljes mértékben megfelel a helynévváltoztatás egyébként szigorú követelményrendszerének.

A két buszmegálló elnevezése is terítékre került. Mivel ezek regionális jelentőségű közlekedési névnek minősülnek, megváltoztatásának szándékával az üzemeltető gazdasági szervezethez, azaz a Volánbusz Zrt-hez fordultunk. Javasoltuk, hogy Lenintanya-Újközpont neve Hortitanya-Újközpont, a Lenintanya bejárati út megálló pedig – mivel ott már épületek nincsenek – Lenintanyai kényszermunkatábor emlékműve legyen, ezzel is ismertebbé téve az eldugott emlékhelyet. Ez utóbbi esetében kifejezetten indokoltnak tartjuk megőrizni ezt az önkényuralmat megidéző nevet: Lenint és a kommunizmus borzalmait nem a múltból, hanem a jelenből szeretnénk eltörölni – enélkül aligha beszélhetünk megtisztulásról, igazságtételről. Reméljük, a jövő év folyamán hírt adhatunk honlapunkon a Hortobágy lenintelenítésének örvendetes fejleményeiről.

Patrióták © 2023. december 29.

FELHASZNÁLT IRODALOM: 
- Bencsik János (szerk.): Polgár története (Polgár, 1974)
- Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány honlapja, Magyar Nemzeti Levéltár (https://telepesek.mnl.gov.hu/index.html)
- Tóth Gábor: Lenin-tanya területén még az újszülött is rab volt. Magyar Nemzet, 2023.06.23.