A legnagyobb magyar fogalmazta meg a gondolatot, hogy a magyar színjátszásnak állandó otthona legyen Pest-Budán: Gróf Széchenyi István 1832-ben egy röpiratban vázolta elképzeléseit egy Duna-parton építendő kőszínházról, és miután a kezdeményezés mögött nyomban felsorakozott a magyar szellemi elit, a megálmodott épület öt évvel később meg is nyitotta kapuit – igaz, nem a folyam közelségében,  hanem a mai Astoriánál, a Grassalkovich Antal herceg által e célra adományozott telken. Bár Pesten addig valóban csak német nyelvű állandó színház létezett, az országban nem ez volt az első magyar színjátszásnak szentelt épület: a nemzet „eszményi fővárosát” Kolozsvár, Miskolc és Balatonfüred is megelőzte e tekintetben, ez azonban nem csorbítja a pesti színház megnyitásának történelmi jelentőségét. Egy döntő pillanatban a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarkán emelt klasszicista épület vált a fővárosi művelődés központjává, amely a magyar kulturális közélet elsőrangú intézménye lett – és a Nemzeti Színház elődje. A Nemzeti 1908-ban költözött át a már korszerűtlennek számító kiskörúti épületből az 1875-ben épült pompás és nagyszerű Blaha Lujza téri Népszínházba. Noha ezt akkor ideiglenes megoldásnak szánták, a Nemzeti új elhelyezése tartóssá vált, és ma már Régi Nemzeti Színházként emlékezünk a kommunista diktatúra áldozatává vált egykori Népszínházra – sokan élnek még azok közül, akik láthatták, mígnem 1965-ben a túlságosan nemzeti jellegű műemléket lerombolták.

Kevesen tudják, hogy a Nemzeti Színház megszületésének egy derűs pillanata a történelmi Rákos mezejéhez és tágabb értelemben a Királydombhoz kötődik. M. Császár Edit Egy színészházaspár élete című, 1956-ban megjelent könyve – amelyben a magyar színháztörténetben maradandót alkotó két ragyogó művész, Prielle Kornélia és hitvese, Szerdahelyi Kálmán életét dolgozza fel – egy igen érdekes történetet ad közre Szerdahelyi Kálmán gyermekkorából. A Szerdahelyi család 1835-ben költözött fel az akkor még jórészt német anyanyelvű Budára, abban a korban, amikor a színjátszás elsőrangú nemzeti ügynek számított. A magyar művelődéstörténet mindmáig mérföldkőként tartja számon, amikor 1837. augusztus 22-én megnyílt a Pesti Magyar Színház, a főváros első állandó magyar kőszínháza, amely három évvel később már állami tulajdonba kerülvén immáron Nemzeti Színház néven szolgálhatta a kultúrát. Ezen a napon ott állt a színpadon Szerdahelyi József – színész és zeneszerző, a még gyermek (9 éves) Kálmán apja – is, amikor nyitóelőadásként Vörösmarty Mihály akkoriban megjelent drámáját, az Árpád ébredését játszotta a társulat, amelynek Bajza József lett az első igazgatója. Nagy nap volt ez a hazai színjátszás életében: az intézményesülés pillanata, ettől kezdve a vándorszínészek viszontagságos életét felválthatta a megbecsültség és a nemzeti ügynek kijáró tekintély.

A magyar színház megszületése méltán adott okot az ünneplésre, azonban a társulati tagok pihenésre csak akkor gondolhattak, amikorra nem volt előadás betervezve. A színházi szakmában a szünetek egy részét az egyházi ünnepek határozták meg, az úgynevezett normanapok, amikor a „szentidőkre” vonatkozó játszási tilalom érvényesült. A soron következő szünnap szeptember 8-ára, Kisboldogasszony napjára esett, ekkorra tűzték ki a színház tiszteletére szervezett bankett időpontját. Ami azonban igazán különleges: az ünnepély helyszínéül „a rákosi csárdával szemben levő ligetet” választották ki a színészek.

Akkoriban nem volt még tömegközlekedés, így a társulat tagjai hajnalban útra keltek, és gyalog sétáltak ki a Rákos-patakhoz. A program egésze valódi ünnepély volt: a menet élén nemzeti zászlót vittek, mögötte haladt a zenekar, aztán a színészek meneteltek batyúikkal, bográcsaikkal és a sütögetéshez szükséges felszereléssel – majd egy hordó bor következett, végül pedig a díszítők egy felállítandó sátor alkatrészeivel. Kint a Rákoson, amíg a férfiak sátort vertek, az asszonyok hozzáláttak az ebéd elkészítéséhez. Végre megkezdődött a remek hangulatú bankett, ünnepélyes pohárköszöntőkkel, estig tartó táncmulatsággal, „amikor aztán örömtől telt szívvel ismét haza vándoroltak, magukkal vivén e kedves, e mindnyájukra nézve feledhetetlen nap emlékét” – idézi M. Császár Edit Szerdahelyi Kálmán visszaemlékezését, amit a nagy művész harminc évvel a megnyitó ünnepélyt követően jegyzett le.

A régi térképek segítségével megállapítható, a mai Budapest melyik részén rendezték meg a művészek feledhetetlen bankettjüket. A rákosi csárda mint „Rákos Wirtshaus” már az első katonai felmérés térképén is megtalálható a Kerepesi út északi oldalán, ahol az országút a Rákos-patakot keresztezi. A helyszín azonosításában nagy segítséget ad a Festetics család közelben lévő kastélyának és a hozzátartozó birtoknak 1827-ből fennmaradt – tehát az ünnepéllyel szinte egykorú – részletes térképe, amelyet a Rákosmező és a Királydomb története című, a Patrióták gondozásában megjelent emlékkönyv függeléke közöl (98–99. oldal). A vendéglővel átellenben egyértelműen kirajzolódik a nevezetes liget, a történelmi bankett tanúja – a mai Pilis utca közelében, nagyjából a Pesti Gábor utca és a Juhász utca torkolata tájékán húzódott, de leginkább a mai körvasút nyomvonalában kell keresnünk hűlt helyét. Ez a rész pedig – ha elvonatkoztatunk az azóta felépült házaktól – éppen a Királydomb lába: az első magyar kőszínház, korabeli nemzeti művelődésünk csúcsintézményének megszületését tehát éppen itt, a régi dicsőség emlékhelyén ünnepelték meg, a szellemi honvédelmet szolgáló művészgárda sátra ugyanott állt, ahol a rákosi országgyűlések mezején egybesereglett nemesek sátrai sok-sok évszázaddal korábban. Bár Szerdahelyi Kálmán visszaemlékezései erre nem térnek ki, aligha lehetett véletlen a helyszínválasztás.

Hetzmann Róbert

Az 1827-es térkép, nyíllal jelölve a rákosi csárda (Rákoswirtshaus) és a Királydomb (Höchster Theil des Königsberges), narancssárga körben a Rákos-patak menti liget, az 1837-es bankett helyszíne