„A gyermekkori karácsonyaim valóban nagyon szépek voltak. Zárdában voltam apácáknál, Gyömörén. Karmelita nővérek nevelték a félárva gyerekeket. Ilyenkor karácsony előtt nagyon dolgoztunk. Papucsokat, díszdobozokat, babákat, bőrállatokat, bársony díszpárnákat, sokmindenfélét készítettünk, még magunk festette üvegdobozt is, valami fantasztikus kézügyességet fejlesztettek ki bennünk a nővérek. Ebből aztán vásárt rendeztünk a faluban, de jutott ajándék nekünk is.

Advent idején minden gyerek kapott egy kis ingecskét papírból, ék alakú bevágásokkal. Esténként kiértékeltük, ki mi jót cselekedett aznap, és amennyi jótettünk volt, annyi szalmaszálat kaptunk. Akkor kihajtottunk egy-egy bevágást, és abba tűztük a szalmaszálat. Minél több gyűlt össze, annál puhább lett a Jézuska jászola… Nagyon egyszerű dolgok ezek, mégis oly’ sok örömet jelentettek nekünk. Mostanság arra irányítják az emberek figyelmét, hogy minél drágább a karácsony, annál szebb – pedig a lelki béke, meg a szeretet nem pénz kérdése.

Szenteste minden szobában állt egy nagy karácsonyfa. Nyolc órakor csöngetett a Jézuska, és akkor bementünk. Minden évben lenyűgözött bennünket ez a pillanat. Amikor nagyobbak lettünk, az éjféli misére is kimentünk a faluba.

Meghitt ünnepek voltak. Még ma is, mint egy szép filmet, látom magam előtt…

Tizenhárom éves koromig éltem ott. 1950-ben megszüntették az önellátó zárdát. Állami gondozott lettem, Ikervárra kerültem. De furcsa, hogy nem emlékszem az ikervári karácsonyokra… egy mozzanatot nem tudok felidézni. Sárvárról már inkább, ahol gimnáziumba jártam. A kollégiumból mindenki hazament karácsonyra, négyen-öten maradtunk bent, állami gondozottak. Fölállítottak ugyan egy karácsonyfát nekünk, de kongott az ürességtől az egész épület, minden olyan rideg volt. Csak ez maradt meg ezekből a karácsonyokból.

1956 karácsonya… Bécs mellett, egy lágerben. Hatalmas tömeg. És mindenkinek jutott valami, gyerekeknek, felnőtteknek, rengeteg ajándék érkezett, mintha ezzel próbálták volna kárpótolni a mindenüket vesztett menekülteket. Hihetetlen jószándék nyilvánult meg, mégis mindenkinek végtelenül szomorú volt ez a karácsony…

Én hazajöttem. 1957 karácsonyát már a Markó utcai börtönben töltöttem. Csak emlékeinket idézhettük, más lehetőségünk nem volt. Este, villanyoltás után suttogva meséltünk, nehogy ránk rúgják az ajtót, ha csak egy hangos szó is kihallatszik.

Az őröket nem érintette meg az ünnep. Voltak, akik emberségesebben viselkedtek, némelykor megcsillant egy szemernyi részvét a szemükben, de a többséget a mérhetetlen durvaság jellemezte.

1958 karácsonya volt a legsötétebb. Teljes bizonytalanságban, élet vagy halál… Összemosódtak a napok, egyik beleveszett a másikba. A dátumokat tudtuk, lehetett karcolni a napokat. De ebben a helyzetben még vigasztalni se tudtuk egymást. Mit is mondhattunk volna? A régi karácsonyokra úgy emlékeztünk vissza, mint aki próbál leszámolni az élete dolgaival…

Aztán rólam levették a kötelet. A másik három társamon rajta maradt.”

(Kép: Karff István felvétele, Magyar Fórum)