Magyarország hangulata nyomasztó, a sajtó levert. A Borsszem Jankó június 3-i száma elején egy egész oldalas rajzot jelentetett meg: emberek tízezreinek tömege, az előtérben egy asztal, rajta papírlappal, a papírlapon tollat tartó kézzel. A kép aláírása a következőképpen hangzott: „Aláírjuk-e?” A vicclap sikert aratott – az emberek azonban nem nevettek, hanem sírtak rajta…
A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány június 4-én katonai készültséget rendelt el, a városokban a rendőrőrséget megkettőzték. Budapest állandó telefonösszeköttetésben állt Párizzsal. A nagy sajtóorgánumok kiadóhivatalai előtt nagy tömegek lesték a kirakatban időnként megjelenő friss hírközleményeket. Az utcák kora reggeltől nyugtalansággal voltak tele. Az emberek arcán szorongás és fáradtság látszott. Az utcán sem zajlott az élet olyan hevesen, ahogyan szokott. Tíz óra után pár perccel jött egy hír… egy végzetes hír. Megkondultak a harangok. Előbb Pesten, aztán az ország többi területén is elterjedt a hír… Két órán át tartott a harangzúgás. Az egész ország területén zúgtak a harangok.
Budapest gyászba borult, az emberek feketébe öltöztek. Gyászlobogók lengtek mindenhol. Az emberek, a férfiaktól az asszonyokon át a gyerekekig és az öregekig mind zokogtak. Emberek rázták haragosan az ég felé az öklüket. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutatva, őrjöngve kiabálta: „Hát ezért?”
Az utcákon ismeretlen emberek borultak egymás nyakába, mások a zokogókat vigasztalták. A rikkancsok hangja vágott bele időnként ebbe a gyászos hangulatba: „Rendkívüli kiadás!” A lapok gyászkeretben jelentek meg, az emberek hangosan olvasták egymásnak a vezércikkeket.
A Múzeum körúton az emberek a Himnuszt kezdték énekelni.
A templomok hamar tele lettek síró emberekkel, papok próbálták vigasztalni az elkeseredett embereket.
Az ország összes italmérése bezárt. Minden zárva volt, csak a harangok zúgtak, siratták az elhunytat. Az iskolában nem tanítottak, a diákok és a tanárok egyaránt siratták az elhunytat. Az elhunytat, az ezer éves Magyarországot.
Miközben Magyarországon ez a síron túli hangulat uralkodott, valahol Párizs mellett, a XIV. és XV. Lajos francia királyok által építtetett Trianon-kastélyban megcsonkították hazánkat. A ma rendelkezésre álló adatok alapján Magyarország vesztesége számokban kifejezve a szerződés alapján a következőképpen oszlott meg: Magyarország területe (Horvát-Szlavónországgal együtt!) 325 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre és lakossága 20,9 millióról 7,6 millióra csökkent. Ugyanekkor több mint 3 millió magyar került az új határokon túlra, Románia például nagyobb területet kapott -103 ezer négyzetkilométer-, mint a meghagyott, csonka Magyarország. A szerbek területe ötszörösére gyarapodott és lakossága 4 millióról 13 millióra emelkedett. A háború többi „bűnöse” esetében viszont Németországtól területének csak 13%-át és lakosságának 10%-át vették el. Bulgáriától 8%-nyi területet csatoltak el lakosaival együtt, Törökország pedig csak azon területeit veszítette el, melyeknek lakossága nem volt török.
A trianoni döntés értelmében tehát, melyről Magyarországot senki sem kérdezte meg, a magyar állam területének 71,4%-át, lakosságának pedig 64%-át elveszítette. Hegyeinek, erdőinek, ásványkincseinek, vizeinek és vasútvonalainak zömét szintén elveszítette… Az új határ a vasúti csomópontok után került meghúzásra: Losonc, Rozsnyó, Kassa, Csap, Királyháza, Szatmár, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Szabadka…
Tehát Magyarország mindezt elveszítette anélkül, hogy lakosságát megkérdezték volna.
A viták elkerülése miatt egyoldalú döntés született, mert a jogszerű birtokosokat a tárgyalásból kizárták, a magyar felet csak akkor hívták meg, mikor szentesítenie kellett saját országának megcsonkítását.
Mára már az is bizonyos, hogy nem csak minket lehetetlenítettek el, hanem egyetlen nemzetnek, akik a Szent Korona Országához tartoztak, nem lett jobb a sorsa. Ezért tehát Trianon egy máig feldolgozatlan és feldolgozhatatlan trauma. Meg kell próbálnunk azonban nem visszafele tekintgetni, vegyük számba mindazt, amivel rendelkezünk, mi az, amit ma tehetünk.
A majd 100 évvel ezelőtti világ gyökeresen megváltozott. Világos, hogy külső segítségre nemigen számíthatunk, a nagyhatalmak részéről nem sokra, attól az Európától meg főleg nem, amelyiket a tehetségtelen vezetői egy banánköztársaság szintjére süllyesztettek. A 90-es évek változásai kőbe vésett nagy igazságokat döntöttek meg: a Szovjetunió széthullott, Németország egyesült, a német újraegyesítés után kivívták maguknak az önrendelkezést az észtek, lettek, litvánok, szlovének, horvátok, macedónok, koszovói albánok, és számtalan új határ jött létre. Csehszlovákia kettévált, Szlovákia néven egy sosemvolt ország jött létre, Jugoszlávia darabjaira hullott, és Ukrajna sorsa is valószínű az lesz, ami egy mesterségesen összetákolt államé lehet. Csonkamagyarország maradt a gúnyhatáraival, s itt gondolok azokra az utolsó esélyekre, amiket a mindenkori politika vagy észre sem vett, vagy nem tudott kezelni. A magyar politikát továbbra is uralta a liberális, erőszakos, szabadság helyett a szabadosságot a nyakunkba zúdító hatalom, amelyik Trianon kérdését konzervatív, ócska, nacionalista, revizionista hőbörgéssé silányította. Ne hallgassunk a politikusokra, akik nem hajlandóak a nemzet érdekeit képviselni!
A világ más szempontból is megváltozott, nap mint nap értetlenkedve, hitetlenkedve nézünk szét. Bizony, olyan ez a világ, amilyenné tettük, mert részesei vagyunk, még akkor is, ha a dolgok nagy részével nem értünk egyet.
Nem tudnánk elképzelni a mindennapjainkat telefon, internet, a média nélkül, amik által folyamatosan követhetünk másokat és mások is követhetnek minket. Ma már kikerülhetetlen a multik által szőtt, mindenre kiterjedő háló. Egyre nehezebben tudunk fellépni a mindent elborító silányság, középszerűség ellen, gyermekeinkkel egyre nehezebb a párbeszéd, mert igen fiatalon a manipulatív média áldozataivá váltak. Ma mindenek fölött uralkodik a pénz -annyi vagy, amennyid van-, a tisztesség és a becsület, a szerelem, a hűség, a hazaszeretet, a hit mind-mind pénzre váltható. Eluralkodott az önzés, az egoizmus, a karrierizmus, mindezt a meg nem született gyerekeink igazolják, s így lesz még inkább igaza Márton Áron püspökünknek, aki azt mondta: Trianont a magyar anyák veszítették el.
A világnak új kihívásokkal kell szembenéznie, a Föld egyre több része háborús övezet, migránsok százezrei özönlenek felénk… ez lenne a fejlődés? S ha mindezt tudjuk, hogyan nézhetünk a minket követő generációk szemébe? Mert meg fogják kérdezni, ha mindezt tudtuk, miért hagytuk? Hány ezer évnek kell eltelnie a szülőföldünkön, hány könyvet, hány csodás épületet, mennyi zenét, mennyi művészetet, mennyi találmányt kell adnunk a világnak, hogy elismerjék a létünket?
Rossz hírem van azoknak, akik ellenünk vannak: még vagyunk és maradunk… De rossz hírem van a mi számunkra is, ha ez így megy tovább, ők fognak győzni. Rajtunk múlik, hogy ne érjenek célt…
Ebben a világban Trianon örökségével magunkra maradtunk, amit nekünk kell orvosolni.
Sok helyen megfordultam a Kárpát-medencében: Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján, Dél-Erdélyben, ahol a magyar mint valami kiveszőfélben lévő faj, belefásult a mindennapi ostoba küzdelmekbe. Utcanévtáblák, helységnévtáblák, magyar feliratok, az anyanyelv használata a mindennapokban, a vegyes házasságok kérdése, az asszimiláció mocsara, a zászlóink, jelképeink használatának tilalmazása – mind olyan dolgok, amelyekre a fejlett nyugat bambán mosolyog, s amilyen gyenge az érdekérvényesítő képessége a mindenkori magyar politikának, nem értik és sohasem fogják megérteni, hogy ez számunkra miért gond.
Trianon tévedése a mi igazságunk, melyet minél inkább elfojtanak, mint a búvópatak, a felszínre fog törni, ám az igazunk mindig annyira erős, mint a belévetett hitünk… Ha az lesz a sorsunk, hogy eltűnünk a történelem süllyesztőjében, karddal a kezünkben essünk el inkább, mint asszimilálva, s tudjuk, hogy igen fontos nyomot hagytunk magunk után. „Minden magyar felelős minden magyarért” – mondta Szabó Dezső. Neveljük ebben a szellemben utódainkat, s ha már csak egyetlen magyar marad, legyen, aki szembe mondja a világgal: valaki tévedett…
1920-ban az akkori francia külügyminiszter így vélekedett: „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt késsel a torkán egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.” Nos, Magyarországot megalázták, de nem vált becstelenné: mert a „Nem, nem, soha!”, az „Igazságot Magyarországnak!”, a „Mindent vissza!” a „Vesszen Trianon” jegyében megpróbált tenni az igazságtalan békediktátum ellen.
Ezért köszönet azoknak, akik június 4-én megjelennek, s bár csak ennyien vagyunk, de egy nemzet nevében gyűlünk össze ilyenkor. Nem ordítozunk, már nem vádaskodunk, csak halkan mondjuk, nagyon halkan: Nem nyugszunk bele.