Felemelő és lesújtó pillanatban egyaránt bőven volt része egyesületünk öttagú kutatócsoportjának, akik a Gyimesek és Moldva magyarságának kulturális értékeit voltunk hivatottak felmérni. Kiküldetésünk legmegdöbbentőbb, legfájdalmasabb pillanata azonban egyértelműen az Ojtozi-szorosban található hadisír-gyalázás látványa volt. Beszámoló a sósmezői románná „avanzsáltatott” hadisír jelenéről és történetéről.
Ezen cikk közzététele óta alapvető információk váltak ismertté meg a sósmezői haditemető valós történetét illetően. Olvassa el egyesületünk helyesbítő írását, benne az azóta történt fejleményekkel: Kattintson!
Az Ojtozi-szoros hazánk történelmének egyik fontos helyszíne: ezen a ponton, a Kárpátok legkeletibb átjáróján tört be 1241-ben a tatárok egy jelentős serege, 1466-ban itt kelt át Mátyás király a lázadó moldvaiak ellen. 1576-ban a szoroson a lengyel trón elfoglalásáért induló Báthory István, 1849 júniusában pedig Bem tábornok serege vonult át. Mi sem bizonyítja jobban az Ojtozi-szoros fontosságát a magyar történelemben, mint ez a néhány kiemelt példa. Úgy véljük, már csak gazdag történelmi múltja miatt is fontos, hogy a mindenkori magyar kormány nagyobb hangsúlyt fektessen tárgyi emlékeink, hőseink sírjainak megtartásáért.
1916-ban a románok is ezen a ponton kíséreltek meg betörni hazánkba, azonban – nagy emberveszteség árán – a magyar és német csapatok, a 37. honvéd gyaloghadosztály 1917. augusztus 8. és 19. között az Ojtozi-szorosban megakadályozták ezt. A harcok hősi áldozatait, a túlnyomórészt német, bajor, osztrák és magyar katonákat Sósmezőn, hadisírban helyezték végső nyugalomra. A vastag, időtálló kőkeresztekre így túlnyomórészt német és magyar nevek kerültek.
Erdély elcsatolását követően azonban a kőbe vésett hősök neveit folyamatosan román nevek váltották fel. Egyesületünk júliusi ottjártakor magyar hős nevével már egyáltalán nem, s csak egy-egy német katona nevével találkoztunk. A helyiek elmondása szerint a románok a magyar és német neveket lecsiszolták (a durva csiszolásnyomok a kereszteken ma is látszanak), majd helyükre román elesettek neveit vésték. Még a hadisír kertjének kerítését is a román nemzeti lobogó három színe festi, az emlékmű márványtábláján pedig szintén csak román szövegeket olvashatunk, noha egyesek szerint a márványtábla hátoldalán ma is olvasható lenne a magyar felirat, ha azt a románok nem betonozták volna be. Az „örök nyugalomra” helyezett katonák csontjait kiszedték, és a román emlékmű alatti lezárt teremben hordták össze, amit sikerült is dokumentálnia kutatócsoportunknak.
A román nyelvű táblák sem a német, magyar katonákról emlékeznek: jelentésük (balról jobbra): „Itt nyugszanak a háborúban elesettek.”; „Ne könnyezzétek a háborúban elesetteket, hanem idővel a sírjuknál énekeljetek.”; Építve a bukaresti centrális közösség által a háborúban elesettek tiszteletére.”; „Itt nyugszik az az 1900 elesett, akik ezen a helyen harcoltak 1916-19 között.”
A sósmezői hadisírok „elrománosításával” kapcsolatban többen is jelezték a Honvédelmi Minisztériumnak és a Hadtörténeti Intézetnek a történelemhamisítást. 2011-ben Hende Csaba honvédelmi miniszter is foglalkozott a kérdéssel, s szót emelt az eset ellen, s a következő kijelentést tette: „Célunk, hogy a sírkert helyreállítása a feltárt történeti adatok alapján valósuljon meg, amelyre – terveink szerint – 2012-ben sor fog kerülni.”
Mindezt a magyar kormány kegyeletsértésre és a 2008-as kölcsönös román-magyar hadisír-egyezményre hivatkozva teljes joggal tette volna és teszi reményeink szerint a jövőben. Az államközi megállapodás ugyanis kimondja, hogy a két ország biztosítja a „Románia területén található magyar hadisírok és háborús emlékművek megőrzését és a háborús elesettek örök nyugalomhoz való jogát.”
Változás azonban nem történt, legalábbis nem a javunkra: azóta az utolsó magyar neveket is eltüntették, s alig egy-két német nevet leltünk fel a temetőben, ahol azok a német, bajor, osztrák és magyar hősök nyugszanak, akik életüket adták Erdély, s így Magyarország védelméért.
A román nevektől, feliratoktól és színektől hemzsegő sírkertben egyedül egy újonnan és nyilvánvalóan a katona (vitéz Kovács József) leszármazottja által állított fakereszt és egy kurta magyar nemzeti szalag emlékeztet arra, hogy valójában kik „nyugszanak” a föld alatt.
A XXI. századi erdélyi magyarság egyik legnagyobb tragikuma, hogy nem csak a jelenben, a gyermekek elrománosításával, magyar iskolák bezárásával, a határon túli magyarság hétköznapjainak megnehezítésével, hanem a történelem utolérésével is él az erőszakos románosítás, amelynek ékes példája a sósmezői hadisírok esete is.
A katonai sírkertet és a hősök összehordott csontjait látva egy Reményik-idézettel próbáltam lelket önteni magamba, amit szintén a kutatási út alatt olvastam a Pogányhavas csúcsán, egy kereszten, amelyen a következő mondat állott: „Országokat lehet szétdarabolni: Nem lehet legyilkolni lelkeket.” A Magyar Patrióták Közössége levélben fordult a Honvédelmi Minisztérium háborús kegyeleti főosztályához, kérve a magyar állam fellépését a kegyeletsértés és hadisír-gyalázás mielőbbi felszámolása érdekében.