Magyar szórványok a Szerémség nyugati részén
A Magyar Patrióták Közössége nyári szerémségi kutatóútjának egyik legfontosabb célja a teljességgel ismeretlen Nyugat-Szerémség felfedezése volt. Nemhogy az átlag magyar, de még a művelt honpolgár sem tud akár egyetlen településnevet említeni innen, pedig ezen a részen úgy hetven-nyolcvan évvel ezelőtt még számos magyarlakta település volt. Sajnos ma már csak alig néhány foszlány létezik, ahol az utolsó – magyarul alig értő – öregek maradtak meg hírmondóul. Éppen ez volt utunk értelme: a már felmorzsolódott helyi közösségek históriájának, legutóbbi történetének vázlatos dokumentálása. Olyan munka ez, amit az utolsó pillanatban érkező még éppen el tud végezni, de akár négy-öt év múlva már nem lesz, aki elmesélje nekünk a múltat.
Felfedezőutunk során három település, a mai szerb-horvát államhatár közelében található Bingola, Erdővég és Liba kerültek vizsgálatunk középpontjába. A középkorban ez a magyar lakosságú terület Valkó vármegye részét képezte, ám a törökdúlás következtében a Délvidék más tájaihoz hasonlóan néptelenné vált. Az oszmán félhold letűnését követően falvaink az újjászervezett Szerém vármegye részévé váltak, és fokozatosan délszlávokkal, németekkel, magyarokkal és szlovákokkal települtek újra.
A Tarcal-hegység déli lejtőin, a Szelistye-patak völgyében fekszik az alig ezer lakosú Bingola (Bingula), a valaha pravoszláv szerbek, evangélikus szlovákok és katolikus magyarok által lakott falu. Nem szégyen az, ha valaki még sohasem hallott felőle: a lexikonok sem jegyzik sehol, pedig a középkorban ugyanezen a néven virágzó település volt. Bingola temetője a három nemzetiség szerint oszlik meg: elsőként a szerb temetőbe érkezünk, amit a cirill betűs feliratok csalhatatlanul jeleznek. Ezt a magyar temető követi – ahol sok a gondozatlan sírhely, elkorhadt kereszt – míg a harmadik szakaszban a falu szlovákjai nyugszanak. Zavarba ejtően megtévesztő: miközben a magyar fejfákon alig találni magyaros hangzású nevet (csupa tót, sváb vezetéknevek), a szlovákok rendes magyar neveket viselnek! Emiatt először a szlovák temetőt hittük a magyarnak, hiszen csupa Farkaš, Varga, Lovas (Lovász), Balaž (Balázs), Kaňa (Kánya), Meleg, Virag, Paljenkaš (Pálenkás), Gašpar nyugszik a sírokban. A szlovák nyelvű sírfeliratok mellett csak néhány Stupavsky meg Turčan utal arra, hogy felvidéki eredetű telepített lakosságról beszélünk, akik vélhetőleg még származásuk helyén szlávosodtak el. Ezek után érthető, hogy magyar gyökereikről mit sem tudnak, sőt meg vannak róla győződve, hogy az általuk viselt családnevek ősi szlovák eredetűek. Váltig állítják, a Kánya, Meleg, Lovász és Varga szlovák név, ellenben a Krnács, Grisz magyar.
Az első szlovák telepesek Bingolára 1835-ben érkeztek, de a betelepülés az 1850-es, 60-as években volt a legintenzívebb. Eleinte bácskai tótok, később felvidéki családok költöztek ide, ám népzenéjük alapján Bars, Hont-Nógrád, Dél-Gömör térségével állnak rokonságban. A szlovák evangélikus gyülekezet 1860-ban létesült, templomuk 1915-ben épült, de 1944-ben a harcok során megsemmisült. Mai, szocialista modernista külsejű templomukat 1962-ben szentelték fel. A szlovákok számára anyanyelvű istentisztelet, iskola és kulturális élet egyaránt biztosított, ennek ellenére az utóbbi időben elvándorlásuk tapasztalható. A helyi művelődési egyesület Milan Rastislav Štefánik magyarellenes szlovák nemzetiségű katonáról kapta nevét, aki az első világháborúban a francia idegenlégióban szolgált, és az antant számára a Felvidék elszakításában szerzett elévülhetetlen érdemeket.
A magyar temetőrészen megmaradt néhány sírkő feliratai ráadásul horvát nyelvűek, és a családnevek is a délszláv ábécének megfelelő átirattal vannak feltüntetve – György Pál helyett Pavle Đerđ. A temető állapota is az elmúlt évszázad viharait tükrözi: miközben a magyarok gyakorlatilag kihaltak, a szlovákok meg tudták tartani 30% körüli arányukat, ellenben a szerbek az 1910-es 40%-ról 53%-ra kúsztak fel. A Trianon előtti kétszáznál több magyarból a 2002-es népszámlálás szerint maradt 29 lélek – papíron. A valóság azonban ennél is szomorúbb.
Bingola esete is azt példázza, hogy sajnos a statisztika néha többet mutat, mint ami a valóság. Az utolsó hat-hét magyar család már gyakorlatilag mind kihalt, csak néhány özvegy maradt az élők sorában. Alighanem a 2013-ban elhunyt Gris Antal volt a falu utolsó igazi magyarja. Felesége látogatásunkkor nem volt abban a lelkiállapotban, hogy fogadjon bennünket. Csak röviden összegezte, mi a valóság, miként szűnt meg végleg egy elfeledett szerémségi magyar közösség. Magyarul sajnos már nem tud, a férje volt az utolsó, aki még beszélte anyanyelvünket Bingolában. (Hol vagyunk már attól, amikor ezek a falvak magyarul daloltak!) Akik mégis megmaradtak, azok ma már horvátok. Hogy a magyarok a Szerémségben miért nem az államalkotó szerb nemzetbe, hanem a szintén kisebbségi sorsú horvátságba olvadtak be, a válaszért a katolikus egyház portáján kell kopogtatnunk. A Szerémi Püspökség jogelődje, a Diakovári egyházmegye Josip Juraj Štrosmajer püspök regnálása idején a horvátosítás szolgálatába állította az egyházat, és ez azóta sincs másként. A századfordulón erre válaszul néhány szerémségi faluban a cserben hagyott hívek vallást váltottak és áttértek a református felekezetre. A Szerémségben most sem biztosítják a magyar nyelvű hitéletet, még azokban a falvakban is horvátul kell hallgatni Isten igéjét, ahol kizárólag magyar katolikusok élnek.
Élt itt a világháború előtt néhány német család is, akik közül egyetlenegy – a Griesner – maradt helyben. Őket a helyi szerbek bujtatták a partizánok elől. Ezeket a történeteket Griesner úr szerb feleségétől és a helyi szerb, szlovák öregektől tudtuk meg, akik készségesen álltak rendelkezésünkre.
A magyar szempontból elesett Bingola után Erdővég (Erdevik) volt következő megállónk, a Szerémség egyik meghatározó helysége. A falu neve beszédes: a Tarcal-hegység kelet-nyugati csapású erdős hegyvonulata itt ér véget és szelídül enyhe, hullámos dombháttá. Nevezetességei a nagy pincék, amelyek jelzik, hogy a szerémi borvidéken járunk. A leghíresebb Odescalchi Livius 1826-ban épített és máig megtekinthető uradalmi pincéje. Erdővég is magyarlakta település, valaha németek, szerbek, szlovákok és magyarok éltek benne. A tótok itt is evangélikusok, míg a magyarok és a svábok katolikusok voltak. A határból már messziről látszik a századfordulón még ötezer lakosú község három templomtornya: a pravoszláv, a katolikus és az evangélikus. A németek és a magyarok csodálatos, neogótikus templomukat közösen építették, de kapcsolatuk nem volt felhőtlen. A templom idős gondnoka sokat mesélt nekünk a régi világról: annak idején felváltva voltak a magyar és a német nyelvű szentmisék, amelyeket azonban mindig a másik nemzetiség tagjai azzal igyekeztek megzavarni, hogy hangosan végigköhögték a szertartást.
A középkori források Szerém-Újlak vidékén bizonyos Erdőszád és Erdőfark nevű falvakat említenek. Valószínű, hogy ez a két elnevezés egyazon településre, a mai Erdővégre vonatkozik. Annyi bizonyos: a régi falu eredetileg 3-4 kilométerrel délebbre volt mostani helyéhez képest, ahová az erdők irtásával költözött feljebb. Nincs arra vonatkozó adat, hogy a középkori magyarság átvészelte volna a törökdúlást. 1734-ben még csak szerb lakosait említik, később érkeztek a magyarok és a németek. A szlovákok csak 1859-60-ban költöztek ide a bácskai szlovák telepesfalvak kirajzásaként. Figyelemre méltó, hogy személyesen Masaryk csehszlovák elnök támogatásával jutott 1931-ben a helyi szlovák olvasóegylet közösségi házhoz. Az erdővégi iskolában az 1-4. osztályos szlovák gyerekek anyanyelvükön tanulnak, míg ötödiktől a szlovákot fakultatívan oktatják.
Mivel a magyarság az őt megillető jogokat nem kapta meg, az elköltözések és a beolvadás miatt lassanként végleg felőrlődött. A 2002-es népszámláláskor Erdővég 3316 lakosából már csak 95-en vallották magukat magyarnak (3%), miközben a szlovákok megtartották arányukat (26%). A világháború után a partizánterror elől a németek elmenekültek, emléküket már csak a templom gót betűs feliratai és a sváb temető időtálló gránit obeliszkjei őrzik. Bevezették a horvát misézést, a negyvenes évek végétől már csak az énekek egy része szólhatott magyarul, később azok is egyre ritkultak. Ma már elmondható, hogy évtizedek óta nem volt sem magyar mise, sem magyar ének az erdővégi istenházában, amit itt mindenki csak magyar templomnak hív. Ez idő alatt maguk a magyarok is többnyire elhorvátosodtak, olyannyira, hogy a legtöbben nem is tudnak már magyarul. A magyar temetőrészben a folyamatos sorvadást az identitásukat még valamelyest őrző, de anyanyelvünket már alig ismerő családok rossz magyarsággal írt sírfeliratai jelzik. Az egyik így szól: „Emliket emelik somoru lanjuk eš čaladža.” Másutt pedig ezt olvashatjuk: „Emlék szobor alitják gyerm Pista Rozi Jozsi Miska és Etus.” A szerémségi magyarokra általában jellemző rossz nyelvi állapotokból következő jelenség errefelé, hogy délszláv hatásra a gy-ket a magyartól idegen dzs-hanggal cserélik fel. Folyamatosan kopik anyanyelvünk a végeken, aminek a magyar iskolák hiánya és a diakovári egyházmegye (valamint utódja) által a mai napig tiltott magyar misézés az oka.
A templom számunkra jelentős nevezetessége, hogy egyik neogótikus mellékoltárán Szent István király szobra áll, amint arra már 2015 tavaszán felhívta egyesületünk a figyelmet. A koronázási palástba öltöztetett uralkodó fejét a Szent Korona ékesíti, baljában országalmát tart, de jobb kezéből a jogart orvul kicsavarták: nehogy a korlátlan uralkodói hatalmat jelképező pálcával újra igazságot tegyen a déli végeken. A gondnok mélyet sóhajtott és elmesélte, hogy a szentkirály szobrát csak úgy emlegették az erdővégi magyarok: „a mi szentünk.” A templomtorony csúcsát díszítő toronysisak új keletű, ugyanis az eredeti az 1999-es NATO-bombázások során találatot kapott.
Miután Erdővégen a temetőt is megtekintettük, útba ejtettünk még egy rejtélyes szerémségi falucskát, a jelenlegi szerb-horvát határ közelében, a Tarcal dombjai ölelésében megbújó Libát (Ljuba). A helység határában tíz üdítő vizű forrás fakad, amelyek közül jelentősebb a Csalambér (Čalambir), a Banya (Banja), a Dóka (Doka), a Csesme (Česma) és a Ciglána (Ciglana). Közülük a rómaiak által is ismert Banya-forrás télen sem fagy be. A középkorban az akkori Szerém-Újlakhoz közel eső falut magyarok lakhatták, amire a környék régi toponímiájának magyar eredete utal. Liba, illetve Lippa névalakban fordul elő, de a forrásokban meglehetősen ritkán szerepel, ami arra enged következtetni, hogy jelentéktelen település lehetett.
Bár erről a helységről a szakirodalomban semmilyen információ nem lelhető fel, az 1910-es népszámlálás 10 % körüli magyar lakosságot mutatott ki a szlovákok, szerbek és horvátok mellett. A szép fekvésű, alig ötszáz lakosú faluban máig az evangélikus szlovákok vannak többségben, akiknek felmenői 1847-ben költöztek ide a bácskai szlovák kolóniákból. A helybeli idősek magyarokról nem tudnak, de amikor egy bizonyos Lendvaj Jožikára (Lendvai Józsefre) terelődött a szó, gyanú támadt bennünk, hogy itt is egy csavar van a dologban. Adatközlőink végül megállapodtak abban, hogy az említett úriember horvát, mégsem magyar, ez azonban nem tántorított el minket attól, hogy a katolikus temetőt felkeressük. Ott tudtuk megállapítani, hogy a libai katolikusok zömmel magyar családneveket viselnek: Kovač (Kovács), Sarvaš (Szarvas), Lendvaj (Lendvai), Varga, Feješ, Šili, Karačonji (Karácsonyi) és hasonló nevű elhunytakról tudósítanak a sírkövek. Magyar sírfeliratot azonban hiába kerestünk, mindnyájan horvátok, igaz a 2002-es népszámláláskor 13 lélek – talán „megszokásból” – magyarnak vallotta magát.
A szlovák evangélikus templomot csak 2008-ban szentelték fel, így a libai a legújabb szlovák egyházi intézmény a Vajdaság tartományban. Az 1946-47-es tanévtől kezdve szerb és szlovák tagozattal működött a falu általános iskolája egészen 1974-es bezárásáig. 1988-ban az iskola alsó tagozatát újból megnyitották, ahol a szlovák fakultatív nyelvként szerepel a tanrendben. A szlovákok érdekében a 2005-ben megalapított asszonyszövetség és a vadászkör tevékenykedik.
A Szerémség nyugati fele fájdalmas példája azon ősi tájainknak, amelyekről menthetetlenül kiszorultunk. Egyetlen biztató adat, hogy errefelé nem először történik meg ez velünk. Elsőként a törökdúlás másfél százada, második alkalommal a trianoni sorscsapás óta eltelt három emberöltő alatt veszett ki a magyar szó a szerémi erdővégekről. Két naplemente után lesz-e még nemzetünknek virradása a szerémi hegyek alatt? Nekünk nincs egyéb dolgunk, mint megírni azt, ami történt, nehogy unokáink egyszer idegenként térjenek vissza oda, ahol valamikor otthon voltunk… De azt is fel kell jegyezni, hogy a titói Jugoszlávia által hangoztatott „bratstvo i jedinstvo” (testvériség és egység) idején a délvidéki magyarokat a többi nemzetiséghez képest is elnyomták, és ez a Szerémségben lényegében azóta sem változott, leszámítva azt, hogy idéntől újra van magyar tagozat a maradéki szerb iskola keretein belül. Továbbra sem szolgálnak magyarul tudó papok a magyar falvakban, és az anyanyelvi hitélet sem biztosított, pedig igény – még – lenne rá. Kérdés, meddig várunk a kiáltó szóval, nem lesz-e már késő, mikor végre eljön ébredésünk.
