Vinkovce – horvátul Vinkovci – egy kelet-szlavóniai város, amely még az elszakított területeken jártas anyaországi olvasó számára is többnyire ismeretlenül cseng. Pedig harmincezer lakosával a térség jelentősebb települései közé tartozik: népesebb Vukovárnál, és csak Eszék, valamint a Száva-parti Bród előzi meg. A középkorban Szentillyének hívták, ám ez a magyar mezőváros-előd a török időkben elpusztult, s végül még a neve is feledésbe merült. A hódoltság pusztítását ugyanakkor túlélte hajdani gótikus temploma, amely magtárként vészelte át az újkort. A település – ehhez hasonló kisebb megszakításokat leszámítva – az őskor óta folyamatosan lakott hely. Nem véletlen, hogy a múzeum büszkén hirdeti: Vinkovci a legrégebb óta folyamatosan lakott hely Európában. Ennek megfelelően a helytörténeti múzeum rendkívül gazdag régészeti gyűjteménnyel várja a látogatót.

Itt kapott helyet a szélesebb közönség előtt csak nemrégiben ismertté vált rovásírásos bronztükör is, amely néhány évvel ezelőtt fordult ki a földből a szerémségi Újlak határában. Valójában ezért kelt útra a csoportunk, így hétvégi utunk is mindjárt itt, a célállomáson veszi kezdetét – időben és térben egyaránt talán a legtávolabbi ponton, ahonnan aztán lassanként térjünk vissza a jelenbe és az anyaországba.

A vinkovcei városi múzeum főtéri épületében már vár bennünket horvát tárlatvezetőnk, aki nemcsak a magyar vonatkozású korszakokat mutatja be, hanem a település hétezer éves múltjának valamennyi fontos rétegén is végigvezet bennünket. A magas színvonalú kiállítóterek egyikében, a népvándorlás korát bemutató részlegen bukkanunk rá az újlaki bronztükörre. Hátlapján csodálatos épségben maradt fenn egy harmincegy írásjegyből álló rovásfelirat, mellette egy macskaféle – feltehetően leopárd – ábrázolásával.

Ahogy a magyar nyelvű ismertetőben is olvasható – ezt az egy táblát kivételes módon magyarul is lefordították –, „ez az Újlak közelében talált tükör valódi történelmi titkot rejt”, illetve az itt látható „rovás betűalakok megerősítik más rovásfeliratok korábbi értelmezéseit”. Az üzenet pedig összefügg magával a tárggyal, azzal a nem mellékes körülménnyel, hogy egy tükörről van szó. A szimbolikus jelentésű ábrázolás az ellentétpárok világát idézi meg: „jó és rossz, evilági és túlvilági között”. A magyarázat arra is kitér, hogy a lelet a Kárpát-medencei magyarság 9–10. századi jelenlétének ritka művészeti és írásos emléke.

Ezen a ponton azonban hiányérzetünk támad. Nem derül ki ugyanis, hogy pontosan mit is takar ez a felirat, mit üzen a 9. századból a 21. század magyar emberének. Nyilvánvaló, hogy a kutatók még nem jutottak egyetértésre sem az átirat, sem a lehetséges olvasatok értelmezésében. Mégis úgy érezzük: ha ezt a leletet joggal harangozták be egyik legkorábbi nyelvemlékünkként, akkor a látogatók bizonyára szívesen megtudnának valamivel többet is erről a mindmáig megfejtésre váró(?) „titokról”.

Mindezzel együtt is örömmel állapítjuk meg, hogy az újlaki bronztükröt műtárgyvédelmi és kegyeleti szempontból egyaránt méltó módon őrzik, szinte valódi ereklyeként. Amikor a kicsiny, alig arasznyi tárgy fölé hajolva csendben elmerengünk a múlt és az idő szinte felfoghatatlan súlyán, egészen különös, megrendítő érzés kerít hatalmába bennünket. Igen, pontosan ezért jöttünk ide, Vinkovce múzeumába, a Nyugat-Szerémségbe, erre a ma már alig magyarlakta szórványvidékre: hogy erőt merítsünk a múltból.

Ami pedig a számunkra – valljuk meg – idegenül hangzó várost illeti: a török világ elmúltával Vinkovce a katonai határőrvidék része lett. Erre az időszakra emlékeztet a múzeum 1775-ben emelt épülete is, amely eredetileg a katonai parancsnokságnak adott otthont. A város második nagy fellendülése a vasút kiépítésével kezdődött: a 19. század második felében itt létesült a Magyar Királyi Államvasutak egyik fontos regionális csomópontja, reprezentatív pályaudvarral (ma már nincs meg). A járásszékhely hivatalos magyar neve ekkor már Vinkovce volt.

A vasút nemcsak gazdasági fejlődést hozott, hanem újra jelentős számú magyar lakosságot is a városba vonzott. Az 1910-es, utolsó Trianon előtti népszámlálás idején Vinkovcének már csaknem tízezer lakosa volt, akiknek mintegy tizenöt százaléka vallotta magát magyarnak; a soknemzetiségű városban mellettük negyvenszázaléknyi horvát, harmincnégy százaléknyi német és kilenc százaléknyi szerb élt. A vinkovcei magyarság a száz év magány alatt szinte teljesen felmorzsolódott, arányuk mára az egy százalékot sem éri el. A helytörténeti múzeum azonban külön kiállítással őrzi emléküket. A Mađari u Vinkovcima – Magyarok Vinkovcében – című tárlat elismeréssel állapítja meg, hogy ez a közösség is maradandó nyomot hagyott a város történetében.

Eszék és Vinkovce között félúton, a kicsiny Valkó (Vuka) folyó kanyarulatai között, egy mára lecsapolt hajdani mocsárvilág közepén sorakozik három ősi magyar falu: Kórógy, Szentlászló és Haraszti. A tatárt-törököt és az újabb korok viharait egyaránt túlélt települések közül az első kettő a délszláv háború idején vált hírhedté. Csapatunk programjában ezúttal Kórógy szerepel, ahol a magyarság mindmáig többséget alkot.

Utoljára 2016-ban, vagyis éppen tíz esztendővel ezelőtt jártunk itt, így szinte tálcán kínálkozik az alkalom, hogy az elmúlt évtized történéseit mérlegre tegyük. Az összkép – még ha nem is minden tekintetben biztató – nem ad okot a csüggedésre. Komoly előrelépést tapasztalunk a vizuális kétnyelvűség terén: a közintézmények arculata túlnyomórészt magyar jellegű, a település számos pontján magyar zászló (is) lobog közterületen, sőt a köznevelési intézmények homlokzata is piros-fehér-zöld színekben pompázik. Mindez kétségtelenül a helyi magyar érdekképviselet, valamint az anyaországból érkező támogatások eredménye. Kórógy magyar jellegét sikerült megőrizni, sőt láthatóbbá is tenni.

Ami pedig különösen közel áll a szívünkhöz: a református templom előkertjében 2022-ben felavatták gróf Tisza István mártír miniszterelnök mellszobrát, annak emlékére, hogy – miként a talapzaton is olvasható – „Kórógy népe hallhatta utoljára nemzetféltő szavait”, amint a balkáni diplomáciai missziójából hazatérő államférfi utazását megszakítva, látogatást tett a faluban. A Magyar Patrióták Közössége koszorúját a nemzet nagy mártírjának szobránál helyezzük el.

Az idő mérlegének másik serpenyőjéről sem hallgathatunk. Már érkezésünk pillanatában belénk nyilall egy elkapott beszélgetés: az utca embere a magyarul feltett kérdésre horvátul felel. István, a csárdaként is üzemelő tájház derék pincére is megerősíti: a gyerekek egymás között egyre gyakrabban váltanak az államnyelvre, igaz, otthon még rájuk szólnak, ha nem magyarul köszönnek. Bizony tíz évvel ezelőtt ez még nem így volt. Hosszasan beszélgetünk róla, és végül arra jutunk: az a tény, hogy Kórógy is megindult a nyelvvesztés útján, alighanem a digitális világ féktelen térhódításának a következménye. Már megint a korszellem lassú, szinte észrevétlen rombolását láthatjuk – amellyel szemben egyre tehetetlenebbnek érezzük magunkat.

De azért nincs ok az elkeseredésre. Gondoljunk csak a most bemutatott 9. századi rovásleletre, amely éppen ezen a földön került elő – ez pedig nyilván különös jelentést ad a múlt üzenetének a ma itt élők számára. Kórógyon nem is keseregnek. István, a pincérünk a legnagyobb természetességgel foglalja össze mindezt:

– Itt vagyunk ezerkétszáz éve, és itt maradunk még annyit. Jöttek a törökök, itt maradtunk. Igaz, volt, hogy egy kicsit elmenekültünk. De itt vagyunk, és itt is maradunk. Itt nincs világvége.

Tehát most vagyunk félidőben: van még ezerkétszáz évünk. Akár végszó is lehetne. Kórógyon azonban még nem érnek véget nyugat-szerémségi kalandjaink. Búcsúzás előtt elhelyezzük koszorúnkat azoknak a kórógyiaknak az emlékművénél, akiknek az életükbe került az erőszakkal összetákolt Jugoszlávia még nagyobb erőszakkal végbement széthullása, akik a ledrágábbal adóztak a független horvát államért. A horvát és a magyar címer, a kereszt, valamint a református kopjafák szomorúfűz-motívuma hosszú percekre elgondolkodtat bennünket. Élő történelem.

A Nyugat-Szerémségben barangolva három évtized múltán is megkerülhetetlenül jelen van a közelmúlt. Bár az élet mindenhová visszatért, a golyónyomok és a háború emlékei nem tűntek el. Ahogy közeledünk a mártír város, a csaknem három hónapos ostrom és nehéztüzérségi támadás után elesett Vukovár felé, a harcok – ahogyan errefelé mondják: a honvédő háború – emlékezete is egyre elevenebbé válik.

Friss horvát zászlók, kisebb-nagyobb falfestmények a hősökről, mindenütt a város ellenállásának jelképe, a szétlőtt víztorony különféle ábrázolásai fogadnak bennünket. Mindez arról tanúskodik, hogy a hajdani szenvedések mára a horvát nemzeti emlékezet összetartó erejévé, a közös büszkeség forrásává váltak.

A példás gonddal konzervált, több mint hatszáz (!) találatot kapott, gyakorlatilag szitává lőtt víztorony ma korszerű, 21. századi múzeumnak ad otthont, amely megrendítő képet ad Vukovár ostromának borzalmairól. Lift viszi fel a látogatót egészen a torony tetejéig, amely önmagában is emlékhely. Innen csodálatos panoráma nyílik az alattunk kanyargó Duna kék szalagjára – a túlpart már a Bácska, szerb terület…

A délszláv háború Sztálingrádjaként is emlegetett Vukovár azonban számunkra jóval több, mint a kilencvenes évek hírhedt pokolkemencéje, a kényszersorozottak rettegett vesztőhelye, ahol a front két oldalán magyarok is farkasszemet néztek egymással. A középkorban még Valkóvárnak hívták: az időközben eltűnt Valkó vármegye központja volt; majd a török világ elmúltával az eredetinél nagyobb területen újjászervezett Szerém vármegye székhelyévé vált. Ennek emlékeit felidézve keressük fel Újvukovárt, az egykori igazgatási negyedet, amely a Valkó hídjától északra elterülő városrész neve. Megtekintjük – kívülről – a vármegyeházát, majd a vele csaknem szemközt álló Eltz-kastélyt, Vukovár grófjainak hajdani rezidenciáját. Itt felidézzük az 1848-as szabadságharc vukovári eseményeit, valamint a városhoz kötődő hivatalnokcsalád, a Zsitvayak történetét.

Kirándulásunk programjában a horvát Szerémség legnagyobb múltú városa, a történelmi Újlak (Ilok) is szerepet kapott. A középkori Magyar Királyság e szabad királyi városa a virágzó Délvidék egyik legjelentősebb települése volt. Az Újlaki família egykori központja ma Horvátország legkeletibb kiszögellésében, a Duna partján fekszik.

A hajdani város a Duna feletti löszteraszon állt – itt, a romok között botorkálva éppen a déli harangszóra pillantjuk meg a híres Kapisztrán-templomot. Hunyadi János harcostársa, a nándorfehérvári diadal legendás ferences hitszónoka itt tért meg Teremtőjéhez, s végakaratának megfelelően itt is temették el. Sírja évszázadokon át csodatevő zarándokhely hírében állt, a középkori Magyar Királyság négy országos kegyhelyének egyikeként, mígnem a török hódítás idején ereklyéit biztonságba kellett menekíteni, ahonnan azóta sem kerültek elő…

Égi születésnapja, 1456. október 23-a, ötszáz évvel később a budapesti forradalom és szabadságharc kitörésének napjává vált, így lett Kapisztrán Szent János 1956 jelképes védőszentje – ezért is hoztuk el magunkkal a lyukas zászlót, amelyet még Wittner Mária ajándékozott az egyesületnek. A szent helyen koszorút helyezünk el, majd – éppen a világtörténelmi jelentőségű nándorfehérvári ostrom kezdetének 570. évfordulója napján – imát mondunk Magyarországért, kérve az égiek közbenjárását. Kapisztrán Szent János életének talán legfontosabb üzenete ma is érvényes: nincs reménytelen helyzet!

Egy rövid eszéki kitérőt követően kirándulásunk utolsó napján a történelmi Baranya elszakított részén folytatjuk utunkat. A Drávaszögnek nevezett, a Duna és a Dráva által közrefogott táj annak ellenére került a jugoszláv államhoz, hogy lakossága döntően magyar és német volt. Az 1941-es területi rendezés nyomán Dél-Baranya vissza is tért a megnagyobbodott Magyarországhoz, ám a szerb uralom alóli fellélegzés csak néhány évig tartott. 1944-ben a visszatérő partizánok véres megtorlást hajtottak végre a nem délszláv lakosság körében, a németeket elűzték, helyükre pedig nagyrészt szerb telepesek érkeztek. A délszláv háború 1991-ben ismét súlyos megpróbáltatásokat hozott az itt élő magyarság számára: többségük évekre a szülőföld elhagyására kényszerült.

A Drávaszög egyik, mindmáig jelentős magyar lakosságú települése az Eszék szomszédságában fekvő Bellye. Itt Savoyai Jenő 18. századi vadászkastélyát tekintjük meg, amelyet a török kiűzésében szerzett hadi érdemeire tekintettel kapott meg az udvartól. A török uralom utáni újjászervezés korának fontos emléke ez a több mint háromszáz éves, potyogó vakolatú épület, amelyet ma sajnálatos módon az enyészet fenyeget.

Az őshonos magyarság ma már csak töredékét alkotja a mocsarakkal övezett község lakosságának, ám a Dráva torkolatvidékének zegzugos világában ma is számos magyar jellegét őrző település bújik meg, mint a Bellyével egy önkormányzatot alkotó Kopács, Várdaróc vagy Laskó. Az eszéki út mellett, a Dráva egyik holtágának kanyarulatában áll a bellyei Csingi Lingi Csárda, amely a Drávaszög gazdag magyar gasztronómiai hagyományait őrzi. Tájjellegű fogásaival – a süllőtől egészen a békapörköltig –, magyarul is beszélő személyzetével és falait díszítő, a régi magyar világot idéző képeslapjaival egyszerre őrzi a hagyományt és kínál igényes, korszerű, trendi vendéglátást.

E néhány nap alatt egyszerre jártuk be a Nyugat-Szerémség és a Drávaszög tájait, miközben évszázadokon ívelt át az utunk. A rovásírásos tükör üzenetétől Kórógy higgadt élni akarásán, Vukovár megrendítő emlékein és a Kapisztrán Szent János (jelképes) sírjánál elmondott imán át újra és újra ugyanazzal a felismeréssel találkoztunk: a történelem viharaiban csak az a közösség marad fenn, amely nem mond le önmagáról.

A Magyar Patrióták Közössége szakmai kirándulása a Nemzeti Együttműködési Alap idén februárban elnyert támogatásának köszönhetően valósulhatott meg. Legkésőbb tíz év múlva ismét visszatérünk!

Hetzmann Róbert