„Sokkal többet tudok tenni fentről értetek”
„Wittner Mária törhetetlen, hősies élete folyamatos veszteségekből táplálkozott, mint gyökérzetből, és folyamatosan adni tudott ezekből a veszteségekből” – hangzott el az ’56-os hős életútját és szellemi örökségét bemutató „Készültem az útra” című kiállítást kiegészítő szakmai konferencián, a Polgárok Házában. Mint kiemelték, Wittner Mária egyszerre testesítette meg a szerető, gondoskodó anyát és a törhetetlen hőst, amilyen személyiségekre ilyen kettős minőségükben van szüksége a nemzetnek.
A Magyar Patrióták Közösségének szervezésében szerdán került sor a Polgárok Házában arra a szakmai konferenciára, amely a nemrégiben útjára indult „Készültem az útra” című Wittner Máriára emlékező vándorkiállítást kiegészítve, személyes és történelmi visszaemlékezéseken keresztül mutatta be a nemrégiben elhunyt egyik utolsó ’56-os hős életét és életével képviselt üzenetét.
„Ma már tudom, életben maradásomhoz feladat kötődik”
Németh Szilárd kormánybiztos, országgyűlési képviselő, a „Készültem az útra” című Wittner Máriára emlékező vándorkiállítás védnöke egy rendkívüli elfoglaltsága miatt levélben köszöntötte az egybegyűlteket. Üzenetét, melyet Hetzmann Róbert elnök olvasott fel, Wittner Mária egy visszaemlékezésével indította, aki egy írásában azt a kérdést járta körül, miért is maradt életben, míg társai nyakából nem vették le a kötelet.
Ma már tudom, életben maradásomhoz feladat kötődik. Azoknak követeként állok most itt, akik ma már nem szólhatnak. Úgy érzem, nem tettünk meg mindent értük. Vádolnak a bitófák és vádolnak a kopjafák a 301-es parcellában. Ezért választottam ezt a harcot, és leszek a követőjük, ha kell, a lelkiismeretük
-idézte Wittner Máriát. Németh Szilárd úgy vélte, az ’56-os hősök legfontosabb üzenete, öröksége a bajtársiasság volt, hiszen, mint a kormánybiztos fogalmazott,
ők mindig bajtársak maradtak életükben, halálukban egyaránt. Összetartanak, megbecsülik egymást, számíthatnak egymásra jóban, rosszban.
A kormánybiztos írt arról is, nemrégiben mutatkozott be a nagyközönség előtt a Wittner Mária életét és munkásságát bemutató vándorkiállítás a Patrióták jóvoltából, amely vándorlásában egyfajta metaforikus utat is bejár, hiszen február 25-től, a Kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjától a Nemzeti összetartozás napján át egészen a 87. születésnapjáig, június 9-ig tart. Hozzátette, ezt a kiállítást hivatott kiegészíteni a Polgárok Házában megrendezett emlékülés, amely a Wittner Mária által hirdetett, mindannyiunk számára közéleti alapvetést, origót, igazodási pontot jelentő ’56-os üzenetről szól. Mint megjegyezte, ez az üzenet ma is, amikor Magyarország ismételten a szuverenitásáért küzd a nemzetközi térben, különösen aktuális.
Aki a veszteségeiből táplálkozva adni tudott
A másodikként a konferencia résztvevőit köszöntő Ferencz Orsolya miniszteri biztos arról beszélt, Wittner Mária törhetetlen, hősies élete folyamatos veszteségekből táplálkozott, mint gyökérzetből, és folyamatosan adni tudott ezekből a veszteségekből. Mint hozzátette, Wittner Máriától mintha az élet mindig és mindent el akart volna venni, ugyanakkor „az Isten mindig mindent visszapótolt”. Úgy fogalmazott, ezektől a megpróbáltatásoktól Wittner Mária olyan erőt és hitet kapott, hogy „napi kapcsolatban volt a Jóistennel”.
Wittner Mária tiszta, gyermeki lelke méltó volt rá, hogy egy olyan erős istenhitté formálja a megpróbáltatások sora, amiből csak adni tudott
– hangsúlyozta. Ferencz Orsolya felidézte, Wittner Máriát először a televízióban látta a rendszerváltás idején, amikor „megnyílhattak a néma ajkak”. Az 56’-os hős akkoriban egy félig földbe vájt szuterénben élt, a forradalomról szóló vallomása ugyanakkor már akkor is megrázó élmény volt a számára. Mint hozzátette, később abban a szerencsében volt részese, hogy személyes baráti kapcsolat alakulhatott ki közöttük. Végezetül utolsó emlékét is felidézte Wittner Máriával kapcsolatban, amikor már a halálos ágyán fekve egy Csíksomlyói Szűz Máriát ábrázoló képpel a kezében hosszan és belsőségesen beszélgetett a Jóistennel. Úgy vélte, Wittner Mária egyszerre testesítette meg a szerető, gondoskodó anyát, és a törhetetlen hőst, amilyen személyiségekre ilyen kettős minőségükben van szüksége a nemzetnek.

Wittner Mária üzenetét csak a feledés veheti el a magyarságtól, ha hagyja
Hetzmann Róbert, a Magyar Patrióták Közösségének elnöke a köszöntő beszédek zárásaként felszólalva kiemelte, Wittner Mária egyik legfontosabb üzenete a mai kor embere számára, hogy az „ősök útján tovább kell járni”. Ennek az örökségnek a meghatározása, számbavétele és rendszerezése a konferencia elsődleges feladata, hiszen Wittner Mária szellemi hagyatékát semmi és senki nem veheti el a magyarságtól, csak a feledés. Mint kiemelte,
Wittner Mária példaértékű élete, több évtizedet átfogó, önfeláldozó közéleti működésének üzenete nemcsak hatalmas lelki erőforrás az utókor számára, hanem egyben a feladatokat, a morális kötelezettséget is kijelöli.
Mint a Patrióták elnöke arra kitért, ezt a morális kötelezettséget szerencsére az utókor is komolyan veszi, hiszen a vándorkiállítás befogadására Dunavarsánytól Nagyváradig, Calgarytól Kaposvárig folyamatosan érkeznek a megkeresések.
A köszöntőket Petrás Mária fellépése zárta, amelynek végén a Boldogasszony anyánk kezdetű archaikus népi himnuszunkat a közönség felállva együtt énekelte a moldvai csángómagyar népdalénekessel.

Kétszáz nap a halálsoron
Koltay Gábor filmrendező és dramaturg már a konferencia első felszólalójaként idézte fel gyermekkori élményeit az 1956-os budapesti eseményekről, amelyekből bár elmondása szerint még nem értett sokat, de azt érezte, hogy valami jelentős esemény zajlik. Később édesanyját látta, amint a forradalmi eseményekről az apja által készített fotókat égeti el, amelyek közül párat el is csent a szülők tudta nélkül. Ugyanakkor hozzátette, az ebből a jelenetből is világossá vált a számára, és később szülei is nyilvánvalóvá tették, hogy a család egzisztenciáját veszélyezteti a forradalom bármiféle említése is nyilvános közösségben. Mint Koltay Gábor hozzátette, ’89-ben, amikor a televízió előtt ülve Nagy Imre újratemetését figyelték, az a gondolat fogalmazódott meg benne, hogy a „világ csodáját” élik meg,
amelyről egészen biztosak voltunk, hogy a mi, de még az unokáink életében sem fog bekövetkezni.
A filmrendező kitért arra, Wittner Mária személyét, szellemiségét már gyermekként is ismerhette, hiszen Tóth Ilona akkori lakóhelyének közelében tevékenykedett, amelyet a szóbeszéd annak ellenére őrzött, hogy arról tulajdonképpen beszélni is tilos volt. Mint hozzátette, Tóth Ilona története sodorta Wittner Mária közelébe is, akivel később az interjúkon túl mély barátság is kialakult. A barátságból született interjúk és filmek egyik alapvető kérdése az volt, hogy Wittner Mária hogyan vált tudatos forradalmárrá, hiszen az események kezdetén ösztönös érzékkel csak belesodródott a folyamatokba. Wittner Mária maga vallott arról a beszélgetések során, hogy a halálsor és a börtönévek nagymértékben formálták őt, és a rácsok mögül olyan gondolatokkal felvértezve távozott 1970-ben, amelyeket egészen a rendszeráltásig eltelt évtizedekig nem tudott aztán érvényesíteni. A filmrendező kiemelte, a másik kiemelendő gondolat Wittner Mária megpróbáltatásai kapcsán az volt, hogy hogyan lehet ép ésszel több mint 200 napot úgy átvészelni a halálsoron, hogy bármikor érkezhet a kivégző osztag.
A siralomházban 217 napot kellett úgy eltöltenie, hogy közben akasztani vitték a bajtársait, bajtásnőit, és minden ajtócsikorgásnál arra gondolhatott, most jönnek érte
– idézte fel a beszélgetéseket Koltay Gábor. Mint fogalmazott,
hihetetlen belső erő kell hozzá, valami mély hitre van szükség ahhoz, hogy ezt valaki át tudja vészelni, át tudja élni.
Mint Koltay Gábor kiemelte, filmrendezőként is megfogta az a pillanat, amikor 1970-ben Wittner Mária „kijött a napsugárra”, mégis, senki nem ismerte őt, senki nem tudta, hogy a világon van, és a társadalomba való visszailleszkedése is komoly kihívásokat jelentett. Joggal vetődhetett fel akkor Wittner Máriában, hogy volt e értelme mindezt végigcsinálni, ugyanakkor megfogalmazható, hogy az ’56-os hősök példáján keresztül
bízni kell lehet abban, hogy ezek a kis tüzek, ezek a kis fáklyák egyszerűen össze fognak adódni, és egy nagy-nagy tűzzé fognak válni, és ezt a világot körülöttünk szebbé, jobbá, igazságosabbá fogják tenni.

Dönthetett volna úgy is, hogy kimarad a forradalomból
Dr. Horváth Miklós hadtörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója „Tűzvonalban – Wittner Mária részvétele az 1956-os forradalom és szabadságharcban” címmel megtartott előadásában elöljáróban arról beszélt, a felkérése arról szólt, hogy Wittner Máriának az 1956-os forradalomban való 14 napos részvételét és szerepét bemutassa. Mint felidézte, Wittner Mária ebben az időben nem talált munkát, ezért házvezetőként helyezkedett el egy családnál, és október 23-án éppen egy családi kirándulásról érkezett vissza a fővárosba, amikor a Margit hídon átkelve találkozott a forradalom jelentős eseményeivel. Bár a család a Lévai Oszkár (ma: Fecske) utcában lakott, Wittner Mária fiatal és kíváncsi volt, így nem tartott velük, hanem csatlakozott a tömeghez, amely addigra már a Szabad Nép székházába is bejutott. Kisvártatva érkezett a hír, hogy a Magyar Rádió épületénél lőnek, így Wittner Mária is fiatal katonák társaságában oda megy. Az épületnél hatalmas tömeg fogadja, és itt értesül arról, a Pollack Mihály tér felől megkezdődtek a harcok az épületet védő mintegy 240 ÁVH-ssal. Wittner Mária itt csatlakozik be az eseményekbe, mivel azt a feladatot vállalja, hogy lőszert szállít az egyik épület tetejéről tüzelő egységnek.
A Rádiót a hajnali órákban foglalják el a védők, ekkor Horváth Miklós szerint Wittner Mária dönthetett volna úgy, hogy végre haza indul, ő mégis inkább a maradást választja, bár saját elmondása szerint sem tudta megindokolni pontosan, hogy miért. A Rádió épületében halottakat is lát, és itt veszi magához első fegyverét, egy, a véres harcokban eldobott hadipuskát is. Ezt később a Körúton egy harcoló férfinek adja át. Horváth Miklós kiemeli, az események eközben zajlanak, Wittner Mária is folyamatosan talpon van, és október 25-én megy először a Corvin-közbe, ahol megismerkedik a felkelő szabadságharcosokkal, majd egy csoporttal a Tompa utcához vonulnak. Ide két riadókocsival negyven rendőrt küldenek ki, hogy teremtsenek rendet, Wittner Mária már akkor érkezik a helyszínre, mikor a tűzharc kibontakozott. Wittner Mária itt is a lőszerellátást biztosítja. Nem sokkal később erősítésért küldik vissza a Corvin közbe, ahonnan azonban csak zsebeit lőszerrel megtömve, de magányosan tér vissza. Ez volt Winner Mária második tűzkeresztsége, ami után a Corvin moziban tölt el hosszabb időszakot.
Október 29-én Wittner Máriát már a Práter utcánál találjuk, majd beszámol arról is, hogy a felkelő szabadságharcosok egy páncéltörő ágyúhoz jutva a Vajdahunyad utcában megsemmisítenek egy harckocsit. Ezt követően a szabadságharcosokból a Vajdahunyad utca 41. számban alakul egy stabil létszámú csoport, Jánoki Attila parancsnokhelyettes és Kiss Károly katonatiszt mint parancsnok vezetésével. Őrséget állítanak a ház kapujába, majd mikor az oroszok felfüggesztik a tüzelést, és megkezdődik a nemzetőrség szervezése, a csoport is nemzetőr alegységgé alakul. November 2-án kapják az ezt igazoló okmányokat. Több helyen járőröznek, de a lakosság ellátásában is részt vesznek, ételt, árucikkeket osztanak. A Vajdahunyadi utca 35. szám alatti honvédségi garázsból szerzett személygépkocsikkal a városrészeket járják, röplapokat terítenek, fegyvert szállítanak.
November 4-én hajnalban riasztotta Kiss Károly a csoportot a szovjet támadás megindulásáról, a csoport több egységre szakadva keres tüzelőállásokat. Horváth Miklós szerint jellemzően fél óránál tovább nem maradnak egy helyen, és amikor a Nagyvárad térnél az oroszok elakadnak, még vissza tudnak menni munícióért. Wittner Mária a Vajdahunyad utca és az Üllői út kereszteződésénél kialakult harcoknál kap újabb feladatot, többedmagával a Práter utcába küldik utánpótlásért. Innen visszafelé, már lőszerrel megrakodva éri szilánktalálat Wittner Máriát, akit bevisznek a főhadiszállásra a Hajdú utca 41-be, bekötözik, majd a Péterfy Sándor utcai kórházba szállítják. Innentől új fejezet kezdődik Wittner Mária életében.

A sokat emlegetett kádári amnesztia alig érintette az ’56-os elítélteket
Dr. Zinner Tibor jogtörténész „Mária, egy pesti lány” című előadásában elöljáróban kiemelte, azért választotta ezt a címet, mert hangsúlyozni szerette volna, nem csak Pesté és a fiúké volt a főszerep ebben az időszakban, hiszen a szellemet a palackból 1956. október 16-án a szegedi MEFESZ engedi ki, és az első sortűzre is Debrecenben kerül sor, nem a fővárosban. Mint Zinner Tibor hozzátette, nem utolsó sorban pedig nemcsak fiúkon, férfiakon múlott a forradalom és szabadságharc, hanem olyan nőkön, amilyen Wittner Mária is volt.
Fiatalok voltak, a magyar nemzet hősei, akik ugyanúgy ontották vérüket a harcmezőn október november 4-ig, mint utóbb a bitón vagy golyó által
– fogalmazott. Wittner Mária tárgyalására és börtönéveire térve a jogtörténész elmondta, a büntetőper vizsgálata 1957 júliusában kezdődik, a Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa 1958. június 25-én kezdi meg a tárgyalást nyolc emberrel szemben. A negyvenhat oldalas ítéletben négy személyt ítélnek halálra, másodfokon a Legfelsőbb Bíróság 1959. február 23-ai ítéletében három halálraítéltnél hagyja helyben az ítéletet. Zinner Tibor szerint joggal adódik a kérdés, Wittner Mária minek köszönhette, hogy életben maradt. Úgy vélte ugyanis, hogy nagy valószínűséggel nem Nagy László ügyésznek, aki enyhítést kért az ügyében, hanem végső soron annak a hat tagú grémiumnak, amely egészen 1960. május 9-ig fenntartotta magának a jogot, hogy élet és halál kérdéséről döntsön. Ez a Testület állt a mindenkori legfelsőbb bírósági elnökből, a legfőbb ügyészből, a belügyi és igazságügyi tárcavezetőből, valamint a Magyar Szocialista Munkáspárt adminisztratív területet felügyelő titkárából és osztályvezetőjéből. Mint a történész megjegyezte, a Politikai Bizottság ezt a jogot később a legfőbb ügyészre ruházta át egy személyben, egészen 1988 júliusáig. Zinner Tibor kitért arra, hogy miért nem kapott kegyelmet Wittner Mária már 1963-ban, amelyet a hamis „kádári konszolidáció” kezdetének is szoktak nevezni. Mint kiemelte, ez az állítólagos 1963-as amnesztia csak 11 százalékban érintette az ’56-osokat, a kilencezer politikai fogolyból még az ezret sem érte el a kiengedetteknek a száma. Nem véletlen, hogy Wittner Mária kegyelmét is egy lakonikus nemmel utasítják vissza, miközben arra sem fordítanak gondot, hogy a perében lévő pontatlanságokat, túlzó általánosításokat tisztába tegyék. Ezért is kellett Wittner Máriának egészen 1970 márciusáig várnia a szabadulásra.

Az előadást követően Szabó Gyula mezőörsi plébános szólalt fel, aki föladta a betegek kenetét Wittner Máriának. Mint felidézte, Wittner Mária a halálos ágyán arról beszélt, „rövidesen el kell, hogy menjek ebből a világból. Ez nem baj, mert fentről vigyázok rátok. Sokkal többet tudok tenni fentről értetek.”

Fasizmust és a fehérterrort kiáltva próbálta beszennyezni ’56-ot a kommunista propaganda
Dr. Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese „A kommunista propaganda 1956-ról: a Fasizmus vádja” című előadását azzal a meghökkentő és aktuális hírrel kezdte, hogy a Munkásőr Emléktársaság éppen a Wittner Mária emlékkonferencia idején tart koszorúzást Újpesten a Tanácsköztársaság emlékművénél. Megemlékeztek a magyar kommunista mozgalom alapítóiról, forradalmi vezetőiről, többek között Kun Béláról, Szamuely Tiborról, és Landler Jenőről. A koszorúzás az Internacionálé eléneklésével végződött. Máthé Áron szerint bíztató, hogy Wittner Mária iránt jóval többen érdeklődtek, mint a bukott kommunista diktatúra iránt. Beszédének témájára térve a történész kiemelte, a kommunista propaganda 1956-ot több munkájában is úgy emlegette, hogy
október végén, november elején Budapesten és több vidéki városban legalább tíz napig nem volt hatalom a nép kezében, fegyveres fasiszta bandák büntetlenül garázdálkodhattak, az alvilág és a prostituáltak fogtak össze a fasisztákkal.
Mint hozzátette, ez a fasiszta vád azonban nem véletlenül került elő a forradalommal kapcsolatban. Kifejtette, 1956 decemberének elején ülésezik az újjáalakított kommunista párt, az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága, ahol megfogalmazzák és egészen 1989-ig előirányozzák, hogyan is kell és lehet az októberi eseményekről beszélni. Az ülésen négy okra vezetik vissza az 56-os -ellenforradalom kitörését: az első okként Rákosiék téves politikáját nevezték meg, míg másodikként Nagy Imréék túlzásba vitt belső ellenzéki magatartását, amellyel a nép közé vitték ki a politikát. Az egyik legmeglepőbb harmadik okot a „Horthy-fasiszta és a magyar földesúri kapitalista ellenforradalom” hazai erőinek tevékenységében nevezték meg, a negyedik okot pedig a nemzetközi imperializmusban fedezték fel, amely a nyugatra menekült Horthy-haderővel és csendőrséggel szövetkezve próbálja bomlasztani a magyar népi demokratikus rendszert. Máthé Áron kiemelte, innentől számítva 1956-ot kötelező volt a fasizmussal együtt emlegetni, és a forradalom minden eseményét át kellett szőnie a fasiszta ármánynak. A salgótarjáni sortűzről például Nógrádi Sándor memoárjában úgy emlékezett meg,
magam tapasztaltam, hogy 1956 decemberében hogyan mentek le ezrével a Salgótarján – Nagybátony környéki bányászok munkahelyeikre azzal a fogadalommal az ajkukon, hogy soha többé nem esnek áldozatul a munkás érdekek védelmezőjének álcázott úgynevezett munkástanácsoknak, amelyek vérfürdőt rendeztek közöttük. Az történt ugyanis, hogy birgerli csizmás úriemberek mentek be a salgótarjáni üzemekbe, a környék bányáiba, és erőszakkal hajtották ki a munkásokat egy salgótarjáni térre, amelynek hátterében egy iskola állt. Amikor a tér megtelt munkásokkal és a bányák autóbuszai is befutottak, valaki tüzet vezényelt és az iskola ablakai tüzet okádtak a téren szorongó tömegekre. Ennél szemléltetőbb példáját az álnok provokációnak még sohasem tapasztalták a salgótarjániak. Huszonnégy órával később minden bányaüzem és minden gyár felvette a munkát.
A történész megjegyezte, a kommunista vezetés természetesen pontosan tisztában volt a történtekkel, nem véletlen, hogy Kádár János úgy panaszkodhatott, akár ezerhatszáz fasisztát is a másvilágra küldhettek volna, de azoknak volt annyi eszük, hogy nem ők mentek a salgótarjáni főtérre. Kádár ezzel lényegében elismerte, ki is vezényelte a sortüzet. Máthé Áron szólt arról is, az egész fasizmus-koncepció a kommunista gyakorlatba tulajdonképpen az 1933-as kommunista internacionálé után kerül bele. Összességében a történész szerint tehát a kommunista gyakorlatban megfogalmazódott általános definíció idővel kiterjed mindenre, ami nem a Szovjetunió. Ezen belül is van egy sajátos magyar gyakorlat, amely a fehérterrort is beleveszi a propagandaelemek közé, és ezt 1956 kapcsán is bőszen emlegetik. Ennek következtében még 1989-ben is volt olyan baloldali vita ’56 megítéléséről, amely szerint a hibák és torzulások kiküszöbölésére, a zsarnoki rendszer megszüntetésére irányuló október 23-i békés tüntetés néhány óra leforgása alatt ellenforradalmi jellegű felkeléssé fajult, pár nap múlva pedig fehérterrorba torkollott. Mint Máthé Áron megjegyezte, ez a fasisztákra, fehérterrorra utaló tónus 1989 után is megjelenik különböző nyilatkozatokban.

Kivéve azt a Domonkos utcai nőt…
Dr. M. Kiss Sándor történész, a RETÖRKI főigazgató-helyettese „A megtorlás koncepciója, belső motivációi és a Tóth Ilona per” című előadásában Máthé Áron gondolatainak fonalát felvéve a mondanivalójának kiindulópontjába a Kádár János által is emlegetett négy okot helyezte, amely a kommunisták értelmezésében ’56-hoz vezetett. Mint megjegyezte, hogy mennyire volt jelentős például az „ellenforradalmár fasiszta banda” tevékenysége, arra a számok mutatnak rá leginkább, az ilyen indokkal összegyűjtöttek között ugyanis pusztán hat gazdag parasztot, négy csendőrt és két földbirtokost találtak. A másik oldalon szegény parasztból tizenkilencet, agrárproletárból huszonnyolcat, munkásból ötvennégyet szedtek össze, ebből is jól látszik az elégetetlenkedők valós társadalmi szerkezete. M. Kiss Sándor hozzátette, az elítéltek között ugyanakkor alig találni Rákosi híveiből, holott ezek voltak a hatalomra nézve a legveszélyesebbek. Nagy Imre szerepe kapcsán ugyanakkor arról beszélt, ahhoz, hogy egy társadalmi elégedetlenség forradalomba csapjon át, ahhoz meg kell érteni az ’56-ot megelőző időszakot is.
Mint M. Kiss Sándor kifejtette, bár a magyar politikai palettán akkor is megtalálhatóak voltak a polgári liberálisok, radikálisok, szocdemek, népiek, de mire 1948-49-hez érünk, már mind börtönben vannak, vagy elmenekültek. A Rákosi-rendszerben minden harmadik magyar családot érintettek valahogy a letartóztatások, miközben a 1947-ig a Kisgazdapártot a magyar társadalom legalább 57 százaléka támogatta. A hatalom szerkezete ekkor úgy nézett ki, hogy van maga a hatalom, és van három ellenzék. Az egyik a hatalmon és rendszeren belüli ellenzék, a másik a hatalmon kívüli, de rendszeren belüli ellenzék, a rendszeren kívüli ez az illegális ellenzék. A magyar társadalom valós politikai nézőpontjának ismeretében Rákosi és köre valójában a hatalom belső ellenzéke volt, miközben a kezében volt a hatalom. Így érkezett a társadalom 1956-ig, amelyben Nagy Imre úgy képviselte az ellenzéket, hogy még szovjet kapcsolatokat is módjában volt tartani, noha lassanként kiszorították a hatalomból.
A történész ismertette a Vásárhelyi Miklós által felidézett történetet, miszerint Nagy Imre 1956. november 4-én, miután a Rádióban elmondta a beszédét, könnyezett és azt mondogatta, hogy nem tehetik ezt vele az oroszok. M. Kiss Sándor meghatározónak nevezte, amit Németh László naplójában megfogalmazott. Németh ugyanis azt írja Nagy Imréről, hogy egy „eszközember”, míg szerinte Kádár János egy áruló, de nem azért mert behívja a szovjet csapatokat, mert azok jöttek volna maguktól is. Németh szerint Kádár azért volt áruló, mert ’56-ot ellenforradalomnak nevezte.
Ez nagyon fontos kijelentés, mert a társadalmi megítélést fogalmazza meg
– hangsúlyozta. M. Kiss Sándor kitért arra is, az 1956-ban megmozdult tömegnek valójában mik voltak a mozgatórugói, mik voltak azok a közös pontok, amelyek egységbe kovácsolták az elégedetlenkedőket. Ezt a két legfontosabb jelszóból lehet megítélni: „Ruszkik haza!”; „Vesszen az ÁVÓ!”. Az előbbi a szabadság iránti vágyat fogalmazta meg, hogy elég volt a külföldről irányított diktatúrából, a második pedig arra a belföldi helyzetre reagált, hogy
az embereknek elegük volt a megfélemlítésekből, letartóztatásokból, azt szerették volna, ha békén hagyják őket.

A történész a Wittner Mária számára oly fontos Tóth Ilona-ügyről több adalékot is megosztott, többek közt arról beszélt, hogy a perben volt két baloldali személy is, egyikük Gáli József, akinek drámáját éppen 1956-ban mutatták be, és amelyen Nagy Imre is ott volt. Gáli első fokon ugyan három évet kapott, de másodfokon már halálbüntetést szabtak ki rá. Ezt meghallva egy színésznő elrohant a hírrel Gobbi Hildához, aki pedig Major Tamáshoz. Major Tamás a pártértekezleten fel is vetette, hogy Gáli kivégzése túlkapás lenne és a nép esetleg félreértené. Bár Gáli nevét nem ismerte Kádár, végül Biszku Bélához utalta a kérdést, aki életfogytiglanra változtatta az ítéletet. Tehát Major Tamásnak egyrészt nagy szava volt a párton belül, ráadásul a kommunista vezetés is belenyúlt a döntésekbe olykor.
Csak abban az esetben lehetett életben maradni, ha olyan támogatónk volt a hatalmon belül, akinek szava volt, és valamilyen szempontból fontos volt Kádár Jánosnak.
– fogalmazott. A Tóth Ilona-per kapcsán végül azt is felidézte, abban olyan teljesen képtelen állítások is megtalálhatóak voltak, miszerint Tóth Ilonáék a szovjet bevonulás után a Dunába hordták volna autóval az általuk meggyilkoltak holttesteit, vagy a krematóriumban égették volna el azokat. Ráadásul maga az ÁVO-s vizsgáló orvos cáfolta azt, hogy bármiféle injekcióval kínozták volna a fogjulejtetteket, mert az a holttestek vénáin látszódott volna. A perben áldozatként bemutatott, szétvert fejű holttestet fénykép alapján azonosították, mindezek a történész szerint megmutatják a per teljesen koncepciós voltát. Végezetül M. Kiss Sándor felidézte Grósz Károly szavait, aki azt állította, hogy a búcsúzó Kádár János 1989-ben arról beszélt, hogy ő soha semmilyen ’56-os perbe bele nem szólt,
kivéve annak a Domonkos utcai orvosnőnek azt esetét, akit nem akartak kivégezni, „de ebbe nem mentem bele.”

A történelmi igazságszolgáltatásban bízva
A konferenciát Hajagos Csaba történész, muzeológus – és egyúttal a vándorkkiállítás kurátora – szavai zárták, aki házigazdája volt konferenciának. Mint kiemelte, a rendezvény bőven szolgáltatott új információkat Wittner Mária életútjával és a szabadságharc örökségével kapcsolatban, és úgy vélte, a tudományos közösség feladata is, hogy mindezeket megörökítse, feldolgozza és éltesse könyvek, tanulmányok tudományos munkák formájában. Hajagos Csaba hangsúlyozta,
bízunk benne, hogy a történelem igazságot szolgáltat, és előbb-utóbb minden lélek helyére kerül, fel tudnak oldódni a gátak.
Reményét fejezte ki, hogy nemcsak a vándorkiállítás fog minél több helyre eljutni, hanem a tudományos munka is folytatódni fog attól a lendülettől, amelyet az emlékülés szolgáltatott.
Patrióták, 2024. március 23.
Fotó: Somogyi György